Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat Fenntartható közösségek A teljesség felé - az egyházi építészetben

A teljesség felé - az egyházi építészetben

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvadt. A mindenség modellje, áll a templom. (Pilinszky János) - Krizsán András írása.

Teljes joggal számítják az emberi tehetség legnagyszerűbb remeklései közé a képzőművészetet, különösen pedig a vallásos művészetet s azon belül is mint legkiválóbbat a szakrális művészetet, a templomépítészetet.

A vallásos és szakrális művészet Isten végtelen szépségére figyel, azt akarja lehetőségei szerint emberi alkotásokban kifejezni. Az építész, festőművész, kőműves, oltárdíszítő gondnok, egyházfi vagy éppen lelkész, felügyelő, gyülekezeti tag, presbiter teljességre való törekvése az alapja az igényes művészi alkotásnak, a jól megépített hasznos épületnek, igaz és egyetemes művészetnek. Ahogy Weöres Sándor írja: „Ha létezésed fényforrását egyéniségedből kiemelted és örök lényedbe helyezted: sérthetetlen lettél, kezedbe vetted sorsodat. Többé nem érhet kár, se haszon, jutalom igénye nélkül működsz, ahogy a folyam homokot görget, halat éltet, hajót cipel.”

Minden igyekezet és felkészültség mellett a legfontosabb, hogy a megépült templom és más egyházi épület elsősorban funkcionálisan és liturgiai szempontok szerint helyes legyen. Az evangélikus templom, mint ahogy a többi gyülekezeti épületünk is, elsősorban a találkozások helyszíne. Találkozás Istennel és találkozás egymással a gyülekezet közösségében. Ezt a teret kell építészetileg oly módon megfogalmazni, amely által lutheránus hagyományaink a mai funkcionális igényekkel harmóniában vannak.

A templom a közösség transzcendens élményének a tere, ahol a liturgikus funkció építészeti téralakításban jelenik meg. Hely, ahol az ember a meditációban legmélyebb önmagát ismerheti meg, kapcsolatba léphet Istennel, és a művészet segítségével harmóniába kerülhet a körülötte lévő teremtett világgal. A lelkész és a gyülekezet egyetlen közösséget alkot, így az istentisztelet is közösségi aktus. Ahogy Luther írja: „Azok, akik a prédikációt hallgatják, hallgatásukkal bizonyságot tesznek az Igéről, s ezzel másokat is tanítanak. S ha gyermeket keresztelünk, nem egyedül a lelkész cselekszi azt, hanem a keresztszülők is és az egész gyülekezet.”

A templomhajó tehát liturgiai szempontból egységes tér. Ennek megfelelően általában nem is építünk külön apszist (szentélyt), hanem a templomteret leggyakrabban téglalap vagy négyzet alakúra képezzük ki. Kialakult egységes elvről nem beszélhetünk. Megtalálhatjuk a téglalap, négyzet, a görög kereszt, a kör, az ellipszis és háromszög, sőt az egyenlő szárú „L” alaprajzi formákat is. A típusok gyakorisága különböző, de egyes kutatások szerint megállapítható, hogy Poroszországban, Németország délnyugati vidékein, valamint Hollandiában több a téglalap alaprajzú templom, Sziléziában, Skandináviában gyakoribb a görög kereszt alaprajzú, Szászországban és Nyugat-Németországban pedig a centrális, tehát a kör és az ellipszis alaprajzú templomtér.

Luther szerint az evangélikus istentisztelet legfontosabb része a prédikáció. Ezért a belső teret és benne a padokat úgy kell elhelyezni, hogy azokból a lehető legjobban lehessen látni és hallani az igehirdetőt. A másik kultikus központ az oltár. Az oltárnál kiosztott úrvacsora jelentős eleme istentiszteleteinknek, ezért már a 16. századtól kezdve gyakori megoldás templomainkban, hogy az oltár fölé építették a szószéket. A szószékoltár elterjedését segítette az a gyakorlati szempont is, hogy az emeleti karzatokról szintén jobban hallhatták a prédikáló lelkészt. Napjaink evangélikus teológusai azt hangsúlyozzák, hogy a gyülekezet közösségét az ókeresztény hagyományoknak megfelelő, szabadon álló, úgynevezett menzaoltár fejezi ki leginkább. A lelkész a liturgikus cselekmények során is szembe tud fordulni a hívekkel, és azok látják őt.

Sohasem felejthetjük azonban, hogy az ember és minden emberi alkotás puszta eszköze csupán Isten dicsőségének. Ezért hát egyházi művészetünknek épp e dicsőséget, az isteni fönséget kell magasztalnia. A művészet magasztalás. Nem a részlegesnek, amelyben az anyag által benne vagyunk, a magasztalása, hanem a teljesnek, az „ismeretlen” Istennek, aki eljött közénk, mikor az Ige testté lett.

Megjelent: Evangélikus Élet 73.évf. 8.szám 2008.02.24.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek