Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat Fenntartható közösségek Ószövetségi környezetismeret

Ószövetségi környezetismeret

Tartva magunkat az amerikai unitárius lelkész, Robert Fulghum nem régi, de elévülhetetlen megállapításához, amely szerint életünk legfontosabb ismereteit az óvodában szerezzük meg, századunk rétegződő globális problémái, valamint a megoldásuk terén mutatkozó globális tehetetlenség láttán kotorjunk bele kicsit gyerekkori emlékeink kincsesládájába! - Béres Tamás írása

 

Visító bújócskadarabok, szikrázó karácsonyfoszlányok, köldökünkig csurgó levű, foszlós belű őszibarackok és a mindenkiben a különlegeset felfedezni vágyó ismeretségkötések emlékei; a keresgélés közben megtörténhet, hogy egységbe rendeződnek, és ismét hatalmába keríthet bennünket az az első, átfogó életélményünk, amelyre talán nem is emlékszünk már: ebben az élhető világban otthon vagyok.

 

Egyértelmű, hogy a világ nem velem kezdődött. Világos, hogy nem én állok a nagy események középpontjában. Sok megismernivalóm van még, és bármennyit élek is át belőle egy nap alatt, ezer új felfedeznivaló marad még. Itt, ahol az ismeretlen is otthonos, ahol képes vagyok rá, hogy a titkok újabb kamráit az eddigi tapasztalataim és a többiek segítségével megértsem, úgy érzem, hogy minden, ami körülvesz – az emberek, a házak, a fák és a tárgyak – valahogyan segítségemre van.

 

Persze én is hozzátartozom a környezetemhez: a játszótéren tagnap arrébb húztam egy padot, ma is – ahogy még a nyoma is – ott van. Sálamba tekerve kimenekítettem egy sündisznót az úttest közepéről; talán jövőre látom a kicsinyeit – vagy legalább a nyomát, ahogy elment a fa tövéből, ahova letettem. Tegnap már nem támasztottam a biciklimet a földszinti néni falához, mert a múlt héten elmondta, hogy leverem vele a vakolatot az ablaka alatt. A biciklim nem ott lesz, de ennek a (nem) tettemnek a nyoma biztosan ott lesz ma a néni arcán, amikor találkozom vele. A világ hagyja magát folyamatosan megismerni, miközben a tetteim és a nem tetteim – vagy inkább a jó és rossz tetteim, a hibáim meg a lustaságom – jól látható nyomokat hagynak rajta.

 

Abban a házban alszom ma, amelyet nagyapám épített. Néha fogja a nagy létrát, és felmászik a tetőre, hogy megigazítsa a cserepeket. Szeretem annak a háznak az illatát, ismerem minden zugát. Szeretek neki segíteni, és ő sokszor meghagyja a nekem való munkákat akkorra, amikor megyek hozzá.

 

Ha lesz unokám, tudok majd neki olyasmit adni, ami most bennem is nyomot hagy? Elmondhatom majd neki – amit tegnap tanultam –, hogy a mezőn a terményt akkor sem szabad méreggel védeni a rágcsálóktól, ha kárt tesznek benne, mert a sasok fentről nem tudnak különbséget tenni a mérgezett és az egészséges pockok közt, és ha az előbbieket megeszik, ők is elpusztulnak? A madarak nem változtathatnak zsákmányszerző szokásaikon, de az ember még rengeteg jó módszert találhat ki a kártevők megfékezésére!

 

Ősszel lefújta egy ház tetejét a vihar. Akik benne laknak, sehonnan nem kaptak segítséget a rendbetételére. Nagyapám nyolc társával segített nekik, egy hét alatt elkészült az új tető. Az, amit a ház lakóinak és a segítőknek az arcán láttam a rögtönzött „átadási ünnepen”, semelyik eddigi élményemre nem hasonlított. Volt, aki adott, volt, aki kapott, mégis mintha mindenki ugyanannak örült volna! Láttam Nagyapát, kicsit zavarban volt, ahogy a köszönő szavakat hallgatta. Itthon kérdeztem őt. Azt felelte, csak ritkán érez ilyet: mintha a Hiánynélküliség maga lett volna ott jelen.

 

Az ószövetségi kinyilatkoztatás arra figyelmeztet, hogy az ehhez hasonló, életünk első részét átható, korántsem gyerekes bölcsességek alkalmasak a nyomában sarjadó európai kultúra élhető fejlesztésére. Tanulságos történet a történetben, hogy a világ mai, egyre élhetetlenebb állapotáért jó néhányan épp ezt és a nyomában járó újszövetségi gondolkodásformát hibáztatják.

 

A kérdés persze messze nem elméleti. Kezünkbe kell vennünk az Ószövetséget, és újra kell olvasnunk azokat a történeteket, amelyek mitikusan, azaz kultúraalapozó erővel segítenek felfedezni a környezetünkkel való kapcsolat módját, amelyek tehát végső soron az élhető földi életforma kialakításához és megéléséhez segítenek hozzá.

 

Mindannyiunk számára életformává tehető volna e történetek igazsága a teremtés jóságának megtapasztalásáról, minden teremtett dolog és lény egymásrautaltságáról, a felfedezésre váró jövő otthonosságáról és az ezért való felelősségről, tetteink és mulasztásaink kétesélyes nyomáról a világban – és végül a hivatását betöltő életnek a Hiánynélküliség érzését felkelteni tudó istenképűségéről. Miért nem ilyen a világ mégis?

 

Béres Tamás

 

Evangélikus Élet 73.évf. 4.szám 2008.01.27.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek