Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat Teremtésvédelem „Karóval jöttél, nem virággal”

„Karóval jöttél, nem virággal”

Sokan – lelkészek és nem lelkészek – döbbenettel kérdezik tőlem, hogy mi köze az egyháznak az ökológiához. - Mekota Ervin írása.

Senki számára nem lehet kérdés, hogy bolygónk pusztul, a jelenlegi erőforrás-felhasználás és hulladéktermelés gyorsabban meríti ki a természetet, mint ahogy az meg tudna újulni. Mindannyian szomorúan láthatjuk, hogy az erőszak, az éhezés, a szegénység és a betegségek rengeteg emberi szenvedést okoznak, melyek tetéződnek a természeti erőforrásaink: a víz, a talaj és a levegő pusztulásával.

Mindez egy olyan egoista és természetellenes látásmód, gazdasági és technikai fejlődés eredménye, mely nem vette figyelembe önnön korlátait, hatalmának, tudásának és ítélőképességének határait. A természet széles körű emberi pusztítása a világvallásokat, ezen belül különösen a keresztény egyházakat nagy kihívás elé kell, hogy állítsa. A keresztény embernek – hitéből fakadóan – úgy kellene tekintenie a világra, mint Isten művére. „A teológia, a filozófia és a tudomány egyaránt harmonikus világmindenségről beszél, egy olyan kozmoszról, amely integritással és saját, belső, dinamikus egyensúllyal rendelkezik.”

Az ember Istentől meghívást kapott a teremtés isteni tervének kibontakoztatására. Ez a tény egyértelműen mutatja az ember azon képességeit és adományait, amelyek megkülönböztetik minden más teremtménytől.

Az előzőekből következik, hogy minden kereszténynek és valamennyi hívőnek kiemelt szerepe és felelőssége van (önmaga, mások és az egész teremtés előtt), hogy közreműködjön az isteni terv megvalósulásában, az Isten által teremtett világunk megőrzésében. Ennek a harmóniának, rendnek, tervnek és felelősségnek fordított hátat az ember – ennek következménye, „eredménye” a pusztulás, a jelenlegi krízis. Összefoglalva, a természet krízise egyben kultúránk krízise, ezen belül az egyházé és a teológiáé is. Az ökológiai krízis nem pusztán gazdasági, technikai, technológiai, hanem elsősorban erkölcsi és lelki természetű!

Bűnbánatra, belső elhatározásra, nem kis erőre van szükségünk ahhoz, hogy meg tudjuk újítani világképünket, értékrendünket, beidegződéseinket, azt, ahogyan eddig magunkra, egymásra és a minket körülvevő világra tekintettünk. Nézőpontváltásra van szükség. Arra, hogy isteni iránymutatást fogadjunk el rendező elvként. Vissza kell térnünk az alázathoz, fel kell ismernünk hatalmunk korlátait, tudásunk és ítélőképességünk határát.

Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul, és amit azon környezetetikai viselkedésmód ihlet, mely Istenhez, önmagunkhoz és a teremtéshez fűződő hármas viszonyunkból fakad. Ez az etika erősíti az egymásrautaltság érzését, az egyetemes szolidaritást, a társadalmi igazságosságot és felelősséget az élet igaz kultúrájának megvalósítása érdekében.

Az imádság hatalmában bízva kérjük a Teremtő Istent, hogy világosítson meg valamennyiünket, hogy felismerjük a teremtés tiszteletének és gondos megőrzésének kötelességét!

Nézzük meg, hol tartunk ma az „alázattal és az új kultúra” kialakításával!

Megítélésem szerint – a helyzet súlyosságához képest – nagyon távol vagyunk a céltól. A keresztény egyházak vezetőin kívül más vallások vezetői, illetve a különböző egyházi szervezetek – itt kiemelném az Egyházak Világtanácsát – több nyilatkozatot, akciótervet adtak ki (közösen is) az ökológiai krízissel, annak értékelésével, elemzésével, a rá adandó válasszal, a kiúttal kapcsolatban. (Ezekből több helyen idéztem jelen írásomban.) A nyilatkozatok, az értékelések és az elemzések összecsengenek, nincs alapvető ellentmondás közöttük, tehát az egyházak egyetértenek a krízis diagnózisát és az arra javasolt terápiát illetően.

A továbblépés azonban a konkrét cselekvésnél, a tőlünk lelki és anyagi erőfeszítést igénylő döntéseknél, valamint a rövidtávú gazdasági előnyök, a „látvány- építkezések” feladásánál nagyrészt megtorpan. Kreativitásunk jellemzően nem a keresztény felelősségvállalásnál kap erőre, hanem akkor, ha meg kell magyaráznunk, illetve fel kell oldanunk magunkat abban, hogy erőfeszítéseinket miért nem – vagy helyettünk kinek – kellene megtenni stb.

Minden vasárnap elhangzik a templomban, mindenki tudja kívülről: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” Mi is és velünk együtt az egész emberiség adja és feláldozza nemcsak az „egy szem” gyerekét, hanem a többit is, sőt a megszületett és a jövőben megszületendő unokáit, az egész jövendő nemzedéket is (ebben meghaladjuk Istent, csak a szó negatív értelmében) egyéni és kollektív önzésünk, kapzsiságunk oltárán.

Fontosnak érzem ugyanakkor, hogy hírt adjak a pozitívumokról is.

Gyülekezeti szinten is több kezdeményezés indult el. Ilyen például az ulmi evangélikus gyülekezet Energia és Környezet Munkacsoportja, amely az energiával való ésszerű és takarékos bánásmód és az alternatív energiaforrások felhasználásának konkrét kérdései mellett foglalkozik a „környezetvédelem az egyház körül” témával is.

Saját ökológiai „tízparancsolatot” alkottak, mely így hangzik:

– Ne hagyd, hogy a külső körülmények uralkodjanak feletted.

– Nem te vagy a világ ura, hanem teremtmény a teremtmények között.

– Isten nem igényli az érvényesüléshez és az álcázáshoz fűződő érdekeket, amelyek a teremtettséget veszélyeztetik vagy rombolják.

– Add meg a környezet számára is a szükséges lélegzetvételnyi és felfrissülési szünetet!

– Ismerd el, hogy a minden élők hoszszú történetének szerves része vagy. Te viseled a felelősséget a mai és jövőbeli életért!

– Ne ölj se embert, se állatot, ne rongálj növényt, se gondatlanul, se szándékosan! Tanuld meg a tiszteletet az élet előtt!

– Ne törd szét minden teremtmény közösségét!

– Ne élj mások költségére, és ne használj fel többet, mint amire feltétlenül szükséged van!

– Ne tüntesd fel ártatlan színben a nagy veszélyt, ami a ránk bízott teremtettséget fenyegeti!

– Fékezd meg kívánságaidat, hogy a jövő generációk is tudjanak élni!”

Hogy miként sikerült szabályaikat a mindennapokban realizálniuk, arról nincs információm.

A fentiek átgondolása után remélem, sikerült választ adnom arra a kérdésre, hogy az egyháznak mi köze van az ökológiához és a környezetvédelemhez. Evangélikusként érdemes felfigyelnünk arra, hogy azokban az országokban a legjellemzőbb az ökológiai tudatosság, ahol a világ nagy evangélikus közösségei élnek (példaként: Németország, Svédország, Dánia, Finnország, Norvégia).

A kérdést inkább úgy kellene feltennünk, hogy egyházunk – beleértve magunkat is – miért nem foglalkozik intenzívebben és cselekvő módon a teremtett világunk megőrzésével, Isten akaratának, a teremtés belső céljának megvalósításával. Ez annál is inkább döbbenetes, mivel a protestáns hit alapmeggyő- ződése, hogy a keresztény ember számára egyedül Isten az, akinek minden körülmények között engedelmeskednünk kell. Hiszen „nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21).

Mekota Ervin

Evangélikus Élet 68.évf. 22.szám 2003.06.01.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek