Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat Teremtésvédelem Isten Fia emberré lett – és az ember mivé?

Isten Fia emberré lett – és az ember mivé?

Ecce homo! – mondta Pilátus Jézusra mutatva (Jn 19,5). Bizonyára nem sejtette, hogy az üdvtörténet összefüggésében mekkora jelentőségű mondat hagyta el ajkát. Jézus Krisztus az ember. Isten Fia a „második Ádám”, aki azért lett egy közülünk, hogy felragyogtassa Isten eredeti teremtő szándékát, s a megváltás által bennünk is helyreállítsa azt. – Karácsonyt megülve ilyesféle teológiai gondolatok húzódnak meg az ünnep szívet melengető hangulata mögött. - Mosolygó Péter görög katolikus lelkész írása

Első megközelítésben talán nem magától értetődő, hogy a „szeretet ünnepe” túlmutat a családi bensőségesség keretein. Örvendezünk Isten felénk megnyilvánuló szeretete fölött, és igyekszünk – gyakran már nem is tudatosított ösztönzésből – ezt a szeretetet továbbadni a hozzánk közel állókhoz. Mindeközben észre sem vesszük, hogy fokozatosan bedarál minket a konzumkarácsony mindent vásárlásba, az ebből fakadó idegességbe, türelmetlenségbe, csomagolóanyagba, végső soron eszement fogyasztásba és szemetelésbe fojtó embertelen kényszere.

A díszlet elandalító – a tartalom eltűnt: a császár mezítelen. Az ember, aki császárként viselkedik. Pedig ő más: képmás. Isten képére és hasonlatosságára alkotott teremtmény. A Biblia legalábbis így határozza meg az embert. A kérdés most már az: hogyan határozza meg magát korunk embere? Sőt hogyan határozom meg magamat én, korunk hívő embere? Mert a „korunk embere” túlságosan tág fogalom: beletartozik az is, aki még a sötétben tapogatózva keresgéli léte értelmét, de az is, aki még sosem kérdezett, csak lovagol az élet hullámainak tetején.

Azonban én mint hívő ember hiteltelenné válok, ha nem tudatosítom magamban, hogy mit jelent embernek lenni a Teremtő elgondolása szerint. Képmás, mondhatni kép-viselő vagyok. Egyszerre viselem magamon, hordozom magamban mindazon jegyeket, melyek a látható világ csúcsára emelnek (lélek, értelem, szabad akarat, személyes volt, én-tudat), ugyanakkor Isten küldötte is vagyok. Istené, aki partnerévé tett a teremtésben: rám bízta az élet továbbadását és a teremtett világ feletti uralmat (1Móz 1,28). Isten képviselőjeként tehát a rám bízott uralom csakis szeretetet és gondviselést jelenthet!

Bármennyire is felemelő ez a megbízatás, a bűn, az emberi gyengeség gátolják kibontakozását, s ennek következtében nemcsak maga az ember, hanem az egész teremtés szenvedő alannyá vált. Karácsony evangéliuma, örömhíre ezért nem csupán az egyéni megváltottság szempontjából bír jelentőséggel, hanem az egész világ sóvárog utána. Ennek a vágyakozásnak ad hangot a bizánci szertartás egyik éneke: „Mit hozzunk neked, Krisztus Istenünk, amiért megjelentél a földön – mint ember – érettünk? Mert minden általad teremtett lény és dolog hálaadást mutat be néked: az angyalok éneket, az ég csillagot, a bölcsek ajándékokat, a pásztorok csodálatot, a föld istállót, a puszta jászlat, mi pedig, emberek Szűz Anyát.”

Isten Fiának emberré léte a megváltás egyetemes reményét hozta el: restaurálást a képmásnak, hogy újra hiteles képviselőként viszonyuljon ahhoz a teremtéshez, melyre addig zsarnokként tekintett. Jézus Krisztus elsőként lett engedelmessé, hogy benne újjászületve és vele azonosulva mi is engedelmesekké váljunk, és belesimuljunk Isten üdvözítő tervébe, mellyel az egész teremtést abba a végkifejletbe akarja elvezetni, ahol „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).

Karácsony üzenete tehát arra is rámutat, hogy többé már nem csupán a teremtő Isten képviselői vagyunk eredendően, hanem az üdvözítő Krisztus ikonjai is, azaz „krisztusiak” (christianos > keresztyén > keresztény).

A bizánci kereszténység szokása ugyanezt a szemléletet kívánja szívünkbe vésni, amikor a megkeresztelt negyvennapos csecsemőt Istennek bemutató pap az öreg Simeonnak a kisded Jézus felett mondott szavait imádkozza: „Most bocsásd el, Uram, a te szolgádat a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim a tőled küldött Üdvözítőt…” (Lk 2,29–30) Milyen különös! Átvitt értelemben minden megkereszteltet üdvözítőnek nevezünk. Teljesen jogosan, hiszen minden e világra született ember potenciális üdvözítő:* Isten kép-viselője. Összességében mint embernek és kereszténynek tehát egyszerre kell képviselnünk a teremtő Isten gondviselő szeretetét és a megváltó Isten üdvözítő szándékát.

Pál apostol megfogalmazása szerint „a sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja, hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve” (Róm 8,19–20). A megtestesülés és a megváltás megtörte a bűn hatalmát a világban, de nem iktatta ki a gonosz működését. Ezért a teremtés a mai napig szenved az ember énközpontú önmeghatározásától s az ebből fakadó rossztól – végső soron a bűntől, legyen az akár embertárs, akár a természet ellen elkövetett bűn. A páli gondolat karácsony ünnepkörébe ágyazva egyaránt lehet „lelki tükör”, melybe nézve számot vethetek eddigi életvitelemmel, ugyanakkor jelmondat is, mely irányt szab jövőbeni elhatározásaimnak. Karácsonyt ünnepelve nem maradhatok meg az érzelmek és a hangulat szintjén, hanem az isteni szeretet ünnepének tettekben megnyilvánuló szeretetet kell eredményeznie bennem! Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha nagyító alatt vizsgálva egyértelművé válik számomra, melyek gyakorlati életvitelemnek azok a területei, ahol – talán nem kifejezetten rossz vagy bűnös szándékkal, de szinte észrevétlenül, a sodrásnak engedve – ellentmondásba keveredtem Isten teremtő és üdvözítő elgondolásával korunk bevett életeszményét követve (jólét, kényelemszeretet, élvezetek, énközpontúság és így tovább).

„Dicsőség mennyben az Istennek, békesség földön az embernek!” – hangzott egy hónapja a karácsonyi ének. Mozdítsa elő a megtestesülés evangéliuma Isten fiainak megnyilvánulását, hogy bennük hirdettessék Isten dicsősége, és általuk növekedjék az egész teremtés békessége.

Mosolygó Péter görög katolikus lelkész

Evangélikus Élet 71.évf. 5.szám 2006.01.30.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek