Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat Teremtésvédelem Isten környezetvédő!

Isten környezetvédő!

Anand Veeraradsh indiai protestáns lelkész; Bangaloréban él. A következő írás Gott ist grün, azaz Isten zöld című kötete alapján készült. - Benkovics Sándor írása.

Észak-Indiában, Rádzsasztán száraz pusztaságaiban él a bisnoi nép. Különös vallásuk fölkeltette az egész világ környezetvédőinek az érdeklődését. A „bisnoi” szó jelentése: „a huszonkilenc előírás követői”. Ezek a szabályok tiltják a fák kivágását és az élőlények megölését. A bisnoik vegetáriánusok, és tartózkodnak az erőszaktól. A környezethez, a faunához és a flórához fűződő viszonyukat a tisztelet és a szeretet jellemzi.

Vallásuknak köszönhetően sikerült megőrizniük a természetet. A bisnoi települések körül mindenütt buja, zöld vegetáció és számos ritka állatfaj maradt fenn az amúgy vízben szegény, sivatagos régióban. A látogatók könnyen felismerhetik településeiket a virágzó kedsadiligetekről (Prosopis cineraria), a vidáman ugrándozó őzcsapatokról, sőt egy bizonyos fekete kecskefajról is, amelyet egyébként a kihalás veszélye fenyeget. Jól tudják, hogy a „kedsadi” nélkülözhetetlen a megélhetésükhöz, hiszen tápanyagban gazdag termését fogyasztják, virágából és leveléből gyulladáscsökkentő hatású gyógyszert készítenek, a fa törzséből pedig gumiszerű anyag vonható ki, mely fontos kereskedelmi cikk. Éppen ezért mindent elkövetnek annak érdekében, hogy megőrizzék ezeket a fákat.

Az egyik bisnoi falu egy tragikus esemény színtere volt. Az eset 1730. szeptember 9-én történt, a színhely: Rádzsasztán Dzsodhpur nevű városának a közelében fekvő Khedsadali falu főtere. Dzsodhpur maharadzsája, Adzsit Szingh palotát akart építeni magának. Kő és agyag bőségesen volt a környéken, a cserép kiégetéséhez azonban tűzifára volt szükség, amely viszont ritkaságszámba megy ebben a pusztaságban. Adzsit Szingh egy hadnagyot bízott meg a cserép és a tégla előállításával. Nos, a hadnagy a fejébe vette, hogy Khedsadali szent ligetének fáit vágja ki erre a célra. Favágói már ki is élezték fejszéiket, mikor a falu lakói eléjük álltak.

Igyekeztek a lelkükre beszélni, és elmagyarázták nekik, hogy a fák szentek és érinthetetlenek, s aki kivágja őket, megsérti a bisnoik vallását. A munkások azonban süketnek tettették magukat, és nekiláttak a munkának, ahogyan a hadnagy parancsolta. A fák dőltek, egyik a másik után. Ekkor a falu lakói – nők, gyerekek, fiatalok és öregek – haragosan a ligetbe szaladtak, és mindegyikük szorosan átölelt egy-egy fát. A fejszék lesújtottak a védtelen emberekre…

A fákkal egyetemben háromszázötvenhárom ember vesztette életét aznap Khedsadaliban. A bisnoik lemészárlásának híre szélsebesen terjedt; a környező falvakból özönlöttek az emberek az erdőkbe, és szembeszegültek a favágókkal. Ezek megijedtek és elkotródtak. Mikor a maharadzsa meghallotta, hogy mi történt, maga sietett a faluba, vigasztalta az életben maradottakat, és békét kötött Khedsadali lakóival. Hogy a történteket jóvátegye, törvényt hozott, amely büntetéssel sújtotta azt, aki állatot ölt, vagy fát vágott a bisnoik településeinek körzetében.

A bisnoik mind a mai napig arról híresek, hogy akár az életük árán is megóvják a fákat és az állatokat. Valahányszor csak megsejtik, hogy egy állatot veszély fenyeget, vagy netán lövéseket hallanak, nyomban odasietnek, ahol a bajtól tartanak. Az asszonyok átkutatják a bokrokat, hogy megleljék a szerencsétlenül járt őzgidát, amelyiknek az anyja megsebesült vagy zsákmányul esett. Ha megtalálták, hazaviszik, szoptatják, és úgy nevelik föl, mintha a saját gyermekük lenne.

A bisnoik e nemes tradíciója és áldozatkészsége fejeződik ki szimbolikus formában a Himalája vidékének híres Chipko-mozgalmában („Öleld át a fát”).

Valahányszor a famunkások fejszékkel fölszerelkezve megpróbálnak behatolni Garhval körzetének erdeibe, a helybeli egyszerű, analfabéta asszonyok abroncsként átölelik a fákat, úgyhogy a munkásoknak előbb őket kellene lefejteniük ahhoz, hogy hozzáférhessenek a fákhoz…

A bisnoi hagyomány, a Chipko-mozgalom és a szubkontinens sok más ökológiai mozgalma az indiai kultúra belső magvát és ősi vallási alapját képezi. A hústalan étkezés, az erőszakmentesség, a szent tehén és a szent erdők végső soron ennek a „természetbarát vallási kultúrának” a praktikus kifejeződései, amely egykor spontán módon alakult ki őseink azon tapasztalatából, hogy meg kellett találniuk helyüket a természetben, és tevékenységükkel be kellett illeszkedniük annak körfolyamatába és ritmusába. Úgy érezték, hogy közvetlenül és szoros kötelékkel kapcsolódnak a természet minden mozzanatához és minden erőjéhez, s életüket is a természetnek köszönhetik.

India vallási és kulturális élete szorosan egybefonódik az őserdőkkel és a hegyekkel, a folyókkal és a tengerekkel, a fauna és a flóra gazdag élővilágával. Az emberi élet minden mozzanatát és a természet minden rezdülését – a születést, a növekedést és az elmúlást – az örök kozmikus tánc kifejeződésének tartják. Az indiaiak minden mai emberi problémát és nehézséget voltaképpen vallási problémának tekintenek, és az egész rendszer mélyen rejlő zavarának külső szimptómájaként értelmezik őket. Számukra nem létezik tisztán világi jellegű megoldás azokra a problémákra, amelyek az emberiség előtt tornyosulnak.

Miután évtizedek teltek el a természettudományos, társadalomtudományi és bölcseleti megoldások keresésével, lassanként kezdjük megérteni, hogy e problémák végső soron vallási természetűek, ennélfogva csak a vallás adta válaszokkal oldhatók meg. Az ökológiai válság tehát a vallás válsága, és ennek megfelelő választ követel tőlünk.

Benkovics Sándor

Evangélikus Élet 70.évf. 34.szám 2005.08.21.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek