Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat Ökológia Különös kísérlet

Különös kísérlet

Az 1980-as évek vége felé az Egyesült Államokban, valahol az arizonai sivatagban különös kísérletbe kezdtek. Tizenháromezer négyzetméteren (1,3 hektár) kétszázezer légköbméternyi teret teljesen elzártak a külvilágtól. Ez a rendszer a Bioszféra II. nevet viselte; létrehozása kétszázmillió dollárba (körülbelül negyvenmilliárd forintba) került. A Bioszféra II. rezervátumot üveg borította. - Benkovics Sándor írása.

E hatalmas üvegbura alatt a földi körülményeknek megfelelő környezetet rendeztek be, azaz a terület nyolcvan százalékát meghagyták természetesnek, tizenhat százalékán mezőgazdasági termelés folyt, négy százalékán pedig lakóterületet alakítottak ki. Volt itt erdős, füves terület, félsivatagos szakasz, sőt még tó és patak is. Ebbe a zárt rendszerbe egy sor növény- és állatfajt, talajlakó mikroszervezeteket, férgeket, bogarakat is telepítettek. Nyolc ember vállalta, hogy két évre beköltözik ebbe a meglehetősen furcsa ötlet nyomán létrejött, a külvilágtól teljesen elszigetelt „faluba”.

Úgy tervezték, hogy a hermetikusan lezárt rendszerbe semmiféle anyag nem juthat be, és nem is kerülhet ki onnan semmi két éven keresztül. Csak bizonyos fokú energiaáramlásra és információcserére volt lehetőség a külvilág és az üvegbura alatti terület között. Azt mondták, hogy ez a zárt rendszer lényegében a „lekicsinyített Amerika”, amelyből hiányoznak a legnagyobb légszennyezést okozó autók és az ipar. A kísérlet nem titkolt célja az volt, hogy bizonyítsák: az ember egy mesterségesen elszigetelt rendszerben is képes éveken keresztül élni anélkül, hogy külső segítségre szorulna.

Ahhoz, hogy a „bentlakók” számára biztosítsák a rendszer tökéletes működését, százötvenezer dollárt (körülbelül harmincmillió forintot) kellett költeniük havonta. Két év múlva a nyolc ember egészségesen jött ki a hatalmas üvegbura alól. Amíg benn voltak, ébrenléti idejük nagy részét komoly munkával töltötték, nagyjából a következő arányban: naponta hét órát foglalkoztak az élelmük előállításával, mezőgazdasági munkákkal. Négy óra ment el javítási munkákra, a terület karbantartására. Három órát kommunikálással, további egy-egy órát pedig kutatással, illetve pihenéssel töltöttek. Összesen tehát napi tizenöt órát töltöttek aktív tevékenységgel.

Ennek ellenére mégsem működött zökkenőmentesen a rendszer.

Az üvegbura alá betelepítettek huszonöt gerinces állatfajt is. Miután lezárták a burát, nem kellett hozzá sok idő, és hamarosan tizenkilenc faj kipusztult a gerincesek közül. Hasonló módon a növények beporzását végző rovarok is egytől egyig elpusztultak, így az emberek kénytelenek voltak a beporzást (például a gyümölcsfákét) kézzel elvégezni. Más fajok viszont – mint a csótányok, a hangyák és a sáskák – robbanásszerűen elszaporodtak. Hasonló jelenséget tapasztaltak a növények esetében is. Néhány agresszív növényfaj minden más, hasznos növényt elnyomva terjeszkedni kezdett, és elvette a fényt a többi elől. A vizek bezöldültek, algásodtak, ami megnehezítette az emberek vízzel való ellátását.

Nem ez volt azonban a rendszer legnagyobb problémája. Az üvegbura alatt a levegő oxigénkoncentrációja a dús növényzet ellenére fokozatosan csökkent. Előzetes számítások alapján arra egyáltalán nem gondoltak, hogy az oxigénkoncentráció másfél év elteltével a normális szintnek közel a felére csökken, míg más káros gázok felhalmozódnak annak ellenére, hogy a zárt rendszerben sem autók, sem gyárak nem voltak. Félő volt, hogy a nyolc ember egészsége károsodik, így másfél év után mégis be kellett avatkozni a rendszerbe. A légkör összetételét kívülről feljavították, így azt az elképzelést, hogy két évig fenn tudnak tartani egy teljesen zárt rendszert, nem sikerült megvalósítani.

Bármilyen furcsának tűnik is, ezt a kísérletet valóban elvégezték Amerikában. Bár az eredeti terv csúfos kudarcot vallott, számunkra mégis fontos tanulságokkal szolgálhat a történet. Először is mind ez idáig nem sikerült olyan mesterséges rendszert létrehozni, amely az embert tartósan, éveken keresztül képes fenntartani, bár újra és újra megpróbálunk ilyet alkotni. Másodszor: nem tudjuk, hogy természetes földi környezetünk „hogyan csinálja”, de már jó ideje fenntart bennünket anélkül, hogy mi ezért bármit is tennénk. És végül: az, hogy a Föld mint élőlények rendszere normálisan működjön, számunkra nélkülözhetetlen. Ezt semmi mással nem tudjuk pótolni.

A bábeli torony építése megbukott ugyan, de valamilyen különös sugallatra újra és újra megpróbálunk szembeszállni az isteni törvényszerűségekkel. Hogy – bár megérteni nem tudjuk őket, de legalább – fölébük kerekedhessünk.

Amint Anthony de Mello fogalmazott: „Felhagyunk-e valaha is azokkal a törekvéseinkkel, hogy megégessük a tüzet, hogy benedvesítsük a vizet, és hogy színesebbé tegyük a rózsát?”

Benkovics Sándor

Evangélikus Élet 70.évf. 27.szám 2005.07.03.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek