Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat Ökológia Mese a két testvérről

Mese a két testvérről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember és annak két fia. Az egyik fiú mindig azon mesterkedett, hogyan tegyen szert egy kis zsebpénzre. Folyton azt kérdezgette a szomszédoktól, kell-e valami munka, és minden este megszámolta az összegyűjtött garaskáit. A másik, a fiatalabbik fiú sokszor egész nap csak az eget bámulta, máskor kutyaólat készített a szomszéd kutyájának, csak azért, mert megsajnálta a szegény jószágot, hogy nincs tető a feje fölött. Mondták is a szomszédok: „A nagyobbik fiad életrevaló, de mi lesz a kisebbikkel, ha magára marad?” Az öregember erre csak annyit mondott: „Nem féltem én őt, hiszen többet tud, mint a nagyobbik.” - Mikola Klára írása

Jól éltek, hiszen nagy földje volt az öregembernek. A szántóján megtermett a búza, az erdőben a makk a disznóknak, gyümölcsösében jobbnál jobb gyümölcsök. Volt egy mocsaras területe is, de ahhoz nem nyúlt. Azt mondta, a darunak, gémnek is élnie kell valahol.

Egyszer csak megbetegedett az öreg. A halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy a birtokát egyenlően osszák fel a két fia között – úgy, hogy jusson mindkettőnek erdő, gyümölcsös, szántó és mocsár is.

A nagyobbik fiú egyből nagy átalakításokba kezdett. Gépeket, műtrágyát és drága vetőmagot vett a szántóföldre. Az erdőt kivágatta, a mocsarat lecsapoltatta, és ezek helyére is gabonát vetett. A gyümölcsöst felszántatta, és különleges fajtájú, drága almát termő fákat ültetett bele.

Ezzel szemben a kisebbik fiú nem változtatott semmin. A szántóföldbe apja előző évről félretett magjait vetette. Kivitte a disznókat makkoltatni az erdőbe. A gyümölcsfákat egy kicsit megmetszette, de egyébként nem bántotta őket, inkább simogatta, becézgette némelyiket, mintha mozdulatlan testvérkéi lennének. A mocsárhoz szintén nem nyúlt, csak néha alkonyatkor elment gyönyörködni a gémek röptében.

Eljött az aratás ideje. A kisebbik fiú megtöltötte magtárait, eltette télire a gyümölcsök egy részét, és elégedett volt, mert úgy látta, hogy mindenből van elég. A nagyobbik fiú újabb magtárakat építtetett, hiszen a sok gabona el sem fért a régiekben.

Teltek-múltak az évek. A nagyobbik fiú almafái is termőre váltak, és akkora almákat termettek, hogy az egész világ a csodájukra járt.

Történt egyszer, hogy a király a lányával együtt úgy határozott, hogy megnézi a kivételes méretű almákat. El is mentek a nagyobbik testvérhez, aki elébük hozatta a legnagyobb almákat, és a kenyérrel is megkínálta őket, amelyet a búzájából süttetett. A királylány evett néhány falatot, de aztán visszarakott mindent a tálcára.

– Miért nem eszel, életem virága? – kérdezte az apja.

– Ne haragudj, apámuram, de nem ízlik. Az alma olyan, mintha vízbe harapnék, a kenyér meg mintha spongyát rágcsálnék.

El is búcsúztak sebtében a nagyobbik fiútól, és elindultak hazafelé. De mivel igen nagy volt a forróság, megálltak az erdő szélében hűsölni. Épp arra jött egy helyre legény, ragyogott a szeme, mint a nap.

– Te legény, kié ez a szép, madárdalos erdő? – kérdezte a király.

– Ez bizony jómagamé. Szegény megboldogult apám ültette, a nagyapámmal egyetemben. De mutatok én kendteknek ennél szebbet is, az pedig egyenesen a Jóisten műve.

És elvezette a királyt s a leányát a mocsárhoz. A nád között egy titkos úton egy kis szabad vízfelülethez vezette őket. Majd felkiáltottak meglepetésükben, mert ilyen szépet még soha nem láttak: darvak, gémek, kócsagok álldogáltak a sekély vízben, vadkacsák, szárcsák, vöcskök úszkáltak a tetején, néha le-lebukva a víz alá. A víz felületén tündérrózsák virítottak.

– Ez maga a földi paradicsom! – sóhajtott a királylány.

Amikor kigyönyörködték magukat, és már indulóban voltak, így szólt a legény:

– Ha meg nem sértem kendteket, térjenek be hozzám egy kis kóstolóra! Nem tudok mást adni, csak egy kis kenyeret és egy kis gyümölcsöt, de azt jó szívvel adom.

Alighogy megérkeztek, a legény már hozta is a barna kenyérkéjét, és jó nagy szeleteket vágott belőle.

– Tessék, vegyenek! Magam sütöttem ma hajnalban, s a búza is az enyém.

A királylány el is vett egy nagy szeletet, és tömte magába, nem is szólt hozzá semmit, de láthatóan igencsak ízlett neki.

– Vegyenek a gyümölcsökből is! – hozott elő a legény egy nagy tálban almát, körtét, szilvát, naspolyát, de még diót és mandulát is. Aprók voltak egytől egyig, mégis, amikor a királylány beleharapott egy körtébe, így kiáltott fel:

– Édesapám, én ilyen finomat még életemben nem ettem!

– Ez igen, te legény, büszke lehetsz magadra.

– Én csak a szegény jó megboldogult édesapám kertjét gondozgattam legjobb tudásom szerint, és kértem a napot és az esőt, hogy ők is segítsenek.

– Látom, legény, tudsz vigyázni mindarra, amit rád bíznak. Hát én most rád bízom a leányom kezét, gondoskodj róla olyan gonddal, mint apád örökségéről.

A leány, akinek bizony megtetszett a ragyogó szemű legény, nagyon megörült. Csaptak is hét országra szóló lakodalmat.

S mi lett a nagyobbik testvérrel? A gabonaföldje egy idő után nem adott már annyi termést. Zord telek jöttek, s az őszi búza mind kifagyott, a szél lefújta a havat a földről, míg a kisebbik fiú földje mellett megfogta a szelet az erdő. Nyáron nagy szárazság lett, s ami maradt a búzából, az kiszáradt idő előtt, míg a kisebbik fiú földje tartotta magában a nedvességet az erdő és a mocsár szomszédsága miatt. S egy nyáron, amikor a nagyobbik fiú elzavarta a rigókat és más madarakat a gyümölcsöséből, mondván, hogy ne dézsmálják a termést, annyi kukac lett az almákban, és mind olyan nagyra nőtt, hogy messze földről a csodájukra jártak – a gazda legnagyobb szégyenére.

Tönkrement hát a termése a nagyobbik fiúnak. Bezörgetett a testvéréhez, ő pedig jó szívvel befogadta a bátyját, a földjén pedig visszatelepítette az erdőt és az apró gyümölcsöket termő fákat. Ha arra jársz, már magad sem látod, melyik terület melyik testvéré volt.

Mikola Klára

Evangélikus Élet 71.évf. 3.szám 2006.01.15.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek