Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat 2009 „El­köl­tö­zöm, az biz­tos” - 2. rész

„El­köl­tö­zöm, az biz­tos” - 2. rész

Dr. Dőry Ist­ván 49 éves, négy­gyer­me­kes csa­lád­apa, két éve egy kis fa­lu­ban él. Mi­ért? Ho­gyan? Mi kö­ze en­nek a fenn­tart­ha­tó élet­hez? Az aláb­bi­ak­ban két he­te meg­kez­dett be­szél­ge­té­sünk foly­ta­tá­sát ol­vas­hat­ják.

– Ott tar­tot­tunk, hogy Ön nem­csak az egye­te­men ta­nít­ja a fenn­tart­ha­tó­ság alap­el­ve­it, ha­nem sa­ját csa­lád­ja éle­té­ben is pró­bál­ja meg­va­ló­sí­ta­ni. Ez a há­zu­kon is meg­lát­szik? Mi­ben kü­lön­bö­zik egy át­la­gos fa­lu­si ház­tól?

– Ez nem a szo­ká­sos, hat­va­nas évek­ben épí­tett, hő­szi­ge­te­lés nél­kü­li, ócs­ka ház le­pusz­tult nyí­lás­zá­rók­kal, ha­nem egy még ré­geb­bi, vá­lyog-, pon­to­sab­ban vert fa­lú tech­no­ló­gi­á­val ké­szült és most már jól hő­szi­ge­telt épü­let. 2006-ban el­kezd­tünk le­jár­ni a ház­ba, elő­ször ki­cse­rél­tük az ab­la­ko­kat, az­tán épí­tet­tünk egy szép ke­men­cét, ez me­le­gí­ti a vi­zün­ket is. Fá­val fű­tünk, pon­to­sab­ban bio­bri­ket­tel, vagy­is fa­hul­la­dék­ból és fű­rész­por­ból össze­pré­selt po­gá­csák­kal. A vi­zet jó­részt a kút­ból szi­vattyúz­zuk, de azért rá va­gyunk köt­ve egy ker­ti csap ere­jé­ig az ut­cai há­ló­zat­ra is.

Ál­ta­lá­ban az az el­vünk, hogy min­den­ből le­gyen ket­tő, és leg­alább az egyik le­gyen fenn­tart­ha­tó, meg­úju­ló. A ker­ti csap­ból nem sok vi­zet hasz­ná­lunk, de azért biz­ton­ság ked­vé­ért az is meg­van, és ki­fi­zet­jük a csa­tor­na­dí­jat is, bár nem va­gyunk rá­köt­ve a csa­tor­ná­ra, ha­nem ma­gunk ke­zel­jük a szenny­vi­zün­ket. Van egy alul­mé­re­te­zett nap­kol­lek­to­runk, ami ar­ra elég, hogy nyá­ron fel­me­le­gít­se a für­dő­vi­zet. Az át­me­ne­ti idő­sza­kok­ban jól jön, té­len meg amúgy is fűt­jük a ke­men­cét. A nap­kol­lek­tor kö­rül­be­lül száz li­ter me­leg vi­zet tud elő­ál­lí­ta­ni. Té­len is rá van köt­ve a rend­szer­re, né­hány órá­ra be­kap­csol, és mond­juk egy fok­kal meg­eme­li a víz hő­mér­sék­le­tét, ami el­ha­nya­gol­ha­tó.

Köz­ben azért az in­ter­ne­tet is fej­lesz­tet­tük, ez le­he­tő­sé­get ad ar­ra, hogy na­pon­ta összeállítsam egy kö­zös­sé­gi in­ter­ne­tes té­vé mű­so­rát, és en­nek kö­szön­he­tő, hogy most Ön­nel is sky­pe-on tu­dok be­szél­ni. Van egy ti­zen­há­rom wat­tos nap­ele­münk, ami ar­ra ele­gen­dő, hogy Pi­tyu szo­bá­já­ban egy szá­mí­tó­gép meg egy lám­pa ar­ról mű­köd­jön. Ez in­kább kí­sér­let­nek vagy de­monst­rá­ci­ó­nak ne­vez­he­tő. Ar­ra is jó, hogy­ha nagy áram­szü­net van, ak­kor vé­gig­ve­ze­tünk a la­ká­son egy hosszab­bí­tót, és egy ki­csit tu­dunk vi­lá­gí­ta­ni. Volt egy más­fél na­pos áram­szü­net, de in­ter­net­kap­cso­la­tunk azért volt, a lap­top­nak egy ki­csit le­vet­tük a fény­ere­jét, hogy ne fo­gyasszon so­kat. Meg­néz­tünk két fil­met a kö­zös­sé­gi in­ter­ne­tes té­vén, el­be­szél­get­tünk ró­la, köz­ben két-há­rom ta­ka­ré­kos lám­pa is mű­kö­dött, és ezt bír­ta az ak­ku­mu­lá­tor. De hát ennyit, nem töb­bet. Ha emel­lett a mik­ro­hul­lá­mú sü­tőt vagy a mo­só­gé­pet meg­pró­bál­tuk vol­na be­in­dí­ta­ni, ak­kor kész, az egész föl­bo­rul.

 – Az Önök csa­lád­ja fenn­tart­ha­tó­an él?

– Ezt nem mer­ném ki­mon­da­ni, de már elég kö­zel va­gyunk hoz­zá. Hat év­vel ez­előtt ki­ír­tam egy há­zi pá­lyá­za­tot. Vá­rom, hogy je­lent­kez­zen va­la­ki, aki Ma­gyar­or­szá­gon tud­ja ma­gá­ról, hogy fenn­tart­ha­tó mó­don él. Ed­dig még sen­ki sem je­lent­ke­zett. Per­sze van kö­rül­be­lül két-há­rom mil­li­árd em­ber, aki ezen a boly­gón fenn­tart­ha­tó mó­don él, de ők ál­ta­lá­ban nem is is­me­rik ezt a fo­gal­mat, és nem Ma­gyar­or­szá­gon lak­nak.

– Önök­nek mi­ben kel­le­ne még ja­vul­ni­uk?

– A ter­mé­nye­ink­re pél­dá­ul nem le­he­tünk büsz­kék, pe­dig jó len­ne, ha sok min­dent a kert­ben ter­mesz­te­nénk, nem kel­le­ne messzi­ről szál­lí­ta­ni. Azért egy ki­csit pró­bá­lunk gaz­dál­kod­ni a kert­ben. Né­ha van egy-két ál­la­tunk is, de nem ez a jel­lem­ző. Az a lé­nye­ges, hogy a leg­fon­to­sabb dol­gok­ra oda­fi­gyel­jünk, utá­na más prob­lé­mák szin­te ma­guk­tól meg­ol­dód­nak. Pél­dá­ul ha az em­ber ke­vés pénz­ből és au­tó nél­kül vá­sá­rol, ak­kor oly ke­vés hul­la­dé­ka ke­let­ke­zik, hogy azon alig van mit vá­lo­gat­ni. Per­sze mi is szé­pen szét­vá­lo­gat­juk, amink van, de ez­zel ke­ve­set kell baj­lód­ni.

– Nem ér­zi úgy, hogy a sok le­mon­dás­sal él­mé­nyek­től, az élet sa­va-bor­sá­tól foszt­ja meg ön­ma­gát és a csa­lád­ját? Mennyi le­mon­dás­sal jár az éle­tvitelük?

– Akik a fa­lu­si élet hát­rá­nya­it hang­sú­lyoz­zák, azok a szín­há­zat, a kul­tu­rá­lis le­he­tő­sé­ge­ket szok­ták em­le­get­ni. De az az igaz­ság, hogy akik ezek­nek a le­he­tő­sé­gek­nek a hi­á­nyát szok­ták hang­sú­lyoz­ni, hi­á­ba lak­nak a vá­ros­ban, ma­guk sem na­gyon él­nek ve­le, nem be­csü­lik meg. Va­ló­já­ban Sop­ron­ba vo­nat­tal el tu­dunk men­ni szín­ház­ba, és ha­za is tu­dunk jön­ni az utol­só­val. Per­sze tény­leg ke­ve­set já­runk elő­adá­sok­ra.

Vi­szont úgy ér­zem, hogy cse­ré­be egy cso­mó él­ménnyel gaz­da­go­dunk. Múlt­kor tíz ki­lo­mé­tert bi­cik­liz­tünk az oszt­rák ha­tá­rig, és össze­sen négy jár­mű­vel ta­lál­koz­tunk, az is mind busz volt. Itt kö­rül­be­lül ek­ko­ra for­ga­lom van. Nem fúj­ják az or­runk elé a ki­pu­fo­gó­füs­töt, nem ve­szé­lyez­tet­nek, nem kell min­den­ki más­hoz al­kal­maz­kod­nunk. Ez tény­leg ke­rék­pá­ros-pa­ra­di­csom.

Azt gon­dol­nám, hogy aki el­fo­gad­ja azt az ál­lí­tást, hogy Is­ten te­rem­tet­te a vi­lá­got, és az em­be­rek­re bíz­ta, an­nak meg­vál­to­zik az éle­te. Az nem gon­dol­hat­ja ko­mo­lyan, hogy az éle­té­ben a dön­tő a gaz­da­ság, a pénz, az utak, a mun­ka, a be­ru­há­zá­sok, az Is­ten­nel pe­dig csak annyi dol­ga van, hogy va­sár­nap el­jár a temp­lom­ba. Boly­gónk meg­men­té­se min­den­ki­nek kö­zös fel­ada­ta, de a hí­vő­nek mit kell ezen ma­gya­ráz­ni? A te­rem­tett vi­lág meg­őr­zé­sé­ért ten­ni kell. Nem va­la­mi ke­ve­set, ha­nem min­dent.

 

Ga­dó György Pál

Evangélikus Élet 74.évf.16.szám 2008.04.19.
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek