Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat 2009 Mit ta­nul­ha­tunk a ter­mé­sze­ti né­pek­tõl?

Mit ta­nul­ha­tunk a ter­mé­sze­ti né­pek­tõl?

Gadó György Pál írása.

A Föld nap­ján, áp­ri­lis 22-én ol­vas­tam, hogy a benn­szü­lött né­pek klí­ma­vál­to­zá­si vi­lág­ta­lál­ko­zó­ján nyolc­van or­szág négy­száz benn­szü­lött nép­cso­port­já­nak kül­döt­tei gyűl­tek össze Alasz­ká­ban.

Az egyik fá­jó té­ma az volt, hogy van­nak, akik­nek már me­ne­kül­ni­ük kell a glo­bá­lis fel­me­le­ge­dés mi­att. Alasz­ká­ban egy­előre csak há­rom­száz­húsz em­ber kény­sze­rült ar­ra, hogy az ol­va­dás mi­att fa­lu­já­tól ki­lenc ki­lo­mé­ter­re, egy ma­ga­sab­ban fek­vő te­rü­let­re köl­töz­zön, a Csen­des-óce­án dé­li ré­szén fek­vő Car­te­ret-szi­ge­te­ket vi­szont a na­pok­ban há­rom­ezer ős­la­kos­nak kell el­hagy­nia a víz­szint emel­ke­dé­se kö­vet­kez­té­ben.

A benn­szü­lött né­pek össz­lét­szá­mát há­rom­száz­öt­ven­mil­li­ó­ra be­csü­lik. Kép­vi­se­lő­ik el­mond­ták, hogy ma­guk­nak nem az ál­do­zat sze­re­pét szán­ják, hi­szen sok olyan õsi tu­dás bir­to­ká­ban van­nak, ame­lyek jól hasz­no­sít­ha­tók a klí­ma­vál­to­zás el­le­ni küz­de­lem­ben.

Ma már szen­zá­ci­ó­nak szá­mít, ha boly­gón­kon olyan tör­zset ta­lál­nak, amely nincs kap­cso­lat­ban a ci­vi­li­zált vi­lág­gal. De azért olya­nok van­nak, ame­lyek­nek az éle­té­ben sa­ját ha­gyo­má­nya­ik egy­elő­re fon­to­sab­bak, mint a fo­gyasz­tói vi­lág. Ilyen élet­mó­dot foly­ta­tó em­be­rek­kel én is ta­lál­koz­hat­tam.

Ez a tör­té­net is evan­gé­li­kus gyö­ke­rű. Több mint tíz éve egy ke­len­föl­di sze­re­tet­ven­dég­sé­gen dr. Csep­re­gi Már­ta finn­ugor nyel­vész tar­tott elő­adást Szi­bé­ri­á­ban élő nyelv­ro­ko­na­ink­ról. Ő ak­kor már több­ször járt egy han­ti csa­lád­nál, di­á­kat is ve­tí­tett a rén­szar­vas­tar­tók hét­köz­nap­ja­i­ról. A té­ma ma­gá­val ra­ga­dott, el­ha­tá­roz­tam, hogy meg­pró­bál­juk fil­men is be­mu­tat­ni a han­ti­kat. Né­hány hó­na­pos elő­ké­szü­let után egy hé­tig Szur­gut­ban, a most már Ma­gyar­or­szá­gon is is­mert ne­vű olaj­vá­ros­ban küsz­köd­tünk az orosz ha­tó­sá­gok­kal, de meg­ér­te.

Egy szép már­ci­us vé­gi na­pon Már­tá­val és a stáb­bal együtt ott áll­tunk a mé­te­res hó­ban egy vi­lág­vé­gi vas­út­ál­lo­má­son, és egy­szer csak fel­tűnt egy han­ti csa­lád. Pa­pa, ma­ma, kis­lány, kis­fiú, a ked­ves ázsi­ai ar­cok alig lát­szot­tak ki a rén­szar­vas­bun­dá­ból. Mint­ha egy me­sé­ből lép­tek vol­na elő. A mí­nusz húsz­fo­kos idő­ben mo­to­ros szán­ju­kon vit­tek min­ket a té­li szál­lás­he­lyük­re, egy ba­rát­sá­gos ge­ren­da­ház­ba.

Már­ta is­mer­te a kö­rül­mé­nye­ket, ne­künk is el­mond­ta, hogy a han­tik öt-hat ma­gyar­or­szág­nyi tör­zsi te­rü­le­tei alatt a vi­lág egyik leg­na­gyobb olaj­me­ző­jét ta­lál­ták meg. Jo­szi­fék köz­vet­len kö­ze­lé­ben is folyt a ki­ter­me­lés. Bár mi csak nagy fe­hér hó­me­ző­ket és szép fe­nyő­fá­kat lát­tunk, tud­tuk, hogy szennye­zet­tek a vi­zek, sok­kal ke­ve­sebb a fo­lyók­ban a hal, és szin­te tel­je­sen el­tűn­tek a va­dász­ha­tó pré­mes ál­la­tok. Ugyan­ak­kor a Lu­kO­il – az­óta a ben­zin­kút­ja­ik itt van­nak Ma­gyar­or­szá­gon is – kár­pót­lás­kép­pen mo­to­ros szánt, ben­zint, tej­kon­zer­vet és édes­sé­ge­ket aján­dé­ko­zott a benn­szü­löt­tek­nek. Per­sze kí­vül­ről néz­ve ez is in­kább átok volt, mint ál­dás, fel­őröl­te a han­tik ha­gyo­má­nyos éle­tét.

A né­pet ősi sza­bá­lyai ar­ra ta­ní­tot­ták, hogy óv­ni kell a ter­mé­sze­tet. Ha ar­ra kény­sze­rül­tek, hogy ki­vág­ja­nak egy fát, előt­te a fa szel­le­mé­hez fo­hász­kod­va bo­csá­na­tot kér­tek. Jo­szif na­gyon ér­tett a fa­ra­gás­hoz, fe­le­sé­ge, Ri­ma me­leg és tet­sze­tős rén­szar­vas­bőr csiz­mát varrt, es­tén­ként él­vez­tük a las­sú, bé­kés han­gu­la­tú be­szél­ge­té­se­ket. Jo­szif­nak még ab­ból az idő­ből is volt egy tör­té­ne­te, mi­kor a han­tik és a ma­gya­rok együtt ke­nuz­tak a nagy fo­lyón. A han­tik éle­tét gaz­dag­nak és sok­szí­nű­nek lát­tuk, de ag­gód­va kér­dez­tük egy­más­tól, hogy va­jon med­dig tud­ják megőõriz­ni.

Tíz év után, ta­valy nyá­ron is­mét Jo­szi­fék­hoz ér­kez­tünk, hogy fel­nõtt, húsz­éves lá­nyuk éle­tén ke­resz­tül mu­tas­suk be a han­tik előtt ál­ló le­he­tő­sé­ge­ket. Al­isz­ka fél évig Bu­da­pes­ten ta­nult, de már előt­te, a han­ti-man­szijszki egye­te­men meg­is­mer­ke­dett a fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom vonz­ere­jé­vel. A csa­lád a rén­szar­va­sok moz­gá­sát kö­vet­ve most is év­sza­kon­ként más-más szál­lás­he­lyen la­kik, de míg tíz éve ta­vasz­tól őszig sá­tor­ban él­tek, most már mind a négy szál­lás­he­lyen fa­ház áll. A té­vé­an­ten­nát ne­héz be­ál­lí­ta­ni, de a mo­ni­tor és a DVD-le­ját­szó jól mű­kö­dik, vi­szik ma­guk­kal, ha a rén­szar­va­sok meg­in­dul­nak. Fő­leg a gye­re­kek mi­att.

Al­isz­ka nyel­ve­ket és nép­raj­zot ta­nul, Sztyo­pa olaj­mun­kás lesz. Ha szü­net­ben ha­za­jön­nek a taj­gá­ra, vissza­il­lesz­ked­nek az ott­ho­ni élet­be, de es­tén­ként a vil­ló­dzó ké­pek­ről nem szí­ve­sen mon­da­nak le. Mo­bil­te­le­fon­ja min­den­ki­nek van.

Iga­zá­ból ar­ra szá­mí­tot­tunk, hogy tíz év alatt töb­bet vál­to­zott az élet­mód­juk. Per­sze ma már nem­csak vad­húst, ha­lat, ott­hon sült ke­nye­ret és bo­gyó­kat esz­nek. Öt­ven ki­lo­mé­ter­re van a bolt, de a te­rep­já­ró­val né­ha el­men­nek be­vá­sá­rol­ni.

Néz­tük a gyö­nyö­rű, ácsolt rak­tá­rak kö­rül hány­ko­ló­dó mű­anyag pa­lac­ko­kat, és ar­ról be­szél­get­tünk, hogy bő­ven len­ne mit ta­nul­nunk egy­más­tól. Min­dent meg kel­le­ne őriz­ni a ré­gi ha­gyo­má­nyok­ból, csak a há­zak­ra kel­le­ne nap­kol­lek­tort és nap­ele­me­ket ten­ni és a fű­tést sok­kal gaz­da­sá­go­sab­bá ala­kí­ta­ni. A han­tik most nem fe­jik a rén­szar­va­so­kat, pe­dig más észa­ki né­pek­től el­ta­nul­hat­nák a rén­szar­vas­sajt-ké­szí­tést. De a leg­fon­to­sabb, hogy meg­ma­rad­jon szel­le­mi gaz­dag­sá­guk, és ne ra­gad­ja őket ma­guk­kal a fo­gyasz­tói vi­lág. Ezt per­sze ne­künk is meg kel­le­ne ta­nul­nunk – nem csak a glo­bá­lis fel­me­le­ge­dés mi­att.

Ga­dó György Pál

Evangélikus Élet 74.évf. 18.szám 2009.05.03.
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek