Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat 2009 Ta­vasz van! Gyö­nyö­rű!

Ta­vasz van! Gyö­nyö­rű!

Jó­zsef At­ti­la ti­zen­ki­lenc éves ko­rá­ban ír­ta ta­vasz­ün­nep­lő ver­sét, amely­nek mon­da­ni­va­ló­ja egé­szen egy­sze­rű: „Mit be­szélsz? ko­rai? Nem volt itt so­se tél! / Pat­tantsd ki a szí­ved, elő a rü­gyek­kel…” Iga­zán a ti­zen­ki­lenc éve­sek tud­nak örül­ni a ta­vasz­nak, de idő­seb­bek is át­él­he­tik szép­sé­gét. Ar­ra biz­ta­tok min­den­kit, hogy ha te­he­ti, ün­ne­pel­jen a ter­mé­szet­ben! Egye­dül, pár­já­val, csa­lád­já­val, ba­rá­ta­i­val, gyü­le­ke­ze­ti ki­rán­du­lá­son. - Gadó György Pál írása.

Od­vas kel­ti­kék bo­rít­ják az er­dő al­ját. Li­lák és fe­hé­rek, mind ugyan­ah­hoz a faj­hoz tar­toz­nak. Ez a kép Bu­dán, a Nor­ma­fá­tól nem messze ké­szült, de na­gyon sok­fe­lé gyö­nyör­köd­he­tünk ben­nük hegy- és domb­vi­dé­ken, né­ha még az üde sík­vi­dé­ki er­dők­ben is. Mi­kor ha­son­ló lát­vány­ban van ré­szük, ki­csik és na­gyok ked­vet kap­nak hoz­zá, hogy örö­mük­ben csok­rot kös­se­nek, úgy, mint Pi­ros­ka: „Az­zal le­tért az út­ról, és té­pe­get­ni kezd­te a sok tar­ka vi­rá­got, egyik szá­lat a má­sik után, előbb csak az út men­tén, az­tán egy­re bel­jebb; mert va­la­hány­szor egyet le­sza­kí­tott, min­dig úgy ta­lál­ta, hogy odább az a má­sik még sok­kal szebb.” Jaj ne, baj lesz be­lő­le!

Nem azért, mert a far­kas ki­hasz­nál­ja a hely­ze­tet, ha­nem azért, mert az er­dei vi­rág­sze­dés ter­mé­szet­re gya­ko­rolt ha­tá­sá­ról ma már mást gon­do­lunk, mint a 19. szá­zad ele­jén a Grimm test­vé­rek. Vissza­em­lék­szem egy sok év­vel ez­előt­ti je­le­net­re. A temp­lom előtt egy lány (vagy ta­lán már asszony) ra­gyo­gó mo­sollyal mu­tat­ja a kö­rü­löt­te ál­lók­nak a vi­rá­go­kat, ame­lye­ket reg­ge­li ki­rán­du­lá­su­kon kö­tött cso­kor­ba. Meg­döb­ben, mi­kor mon­dom, hogy ezek le­ány­kö­kör­csi­nek, vé­dett nö­vé­nyek, nem sza­bad őket le­szed­ni. (A temp­lom és a lány ne­ve a szer­kesz­tő­ség­ben nincs meg, csak én tu­dom meg a ro­vat­ve­ze­tő, de nem árul­juk el sen­ki­nek.)

Vi­rág­sze­dő szo­ká­sa­ink ab­ból a kor­ból va­lók, mi­kor min­den­ki azt hit­te, hogy annyi a vad­vi­rág, hogy jut is, ma­rad is, gyűjt­het nyu­god­tan. Te­kin­té­lyes bio­ló­gu­sunk­tól hal­lot­tam, hogy gim­na­zis­ta ko­rá­ban, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után ba­rát­já­val na­gyo­kat ki­rán­dult a Bu­dai-hegy­ség­ben, és sok­szor nagy csok­rok­kal tér­tek ha­za. Ab­ban az idő­ben feb­ru­ár vé­gé­től olyan sű­rű volt a hó­vi­rág­sző­nyeg, szá­ra­zabb ol­da­lak­ban annyi kö­kör­csin, hé­rics és ta­va­szi kan­ka­lin vi­rí­tott, és olyan bő­ség­ben kí­nál­ta ma­gát a ma­gyar zer­ge­vi­rág, hogy eszük­be sem ju­tott, hogy vissza­fog­ják ma­gu­kat. Mi­kor má­jus­ban fel­tűn­tek a Hár­mas­ha­tár-he­gyen az or­chi­de­a­fé­lék kö­zé tar­to­zó vi­téz­vi­rág lát­vá­nyos, bí­bor­vö­rös vi­rág­za­tai, év­ről év­re vissza­tér­tek, hogy kös­se­nek egy-egy csok­rot édes­any­juk­nak.

A két gim­na­zis­ta las­san a vi­rá­gok is­me­rő­jé­vé és vé­del­me­ző­jé­vé vált, de ahogy tel­tek az év­ti­ze­dek, egy­re több lett a ki­rán­du­ló. Elő­ször csak a kü­lön­le­ges­sé­ge­ket kel­lett vé­det­té nyil­vá­ní­ta­ni, az­tán már a gya­ko­ri vi­rá­gok is meg­rit­kul­tak. Mi­kor a hó­vi­rá­got ke­res­ke­del­mi cél­ból nagy mennyi­ség­ben gyűj­töt­ték, az egy­ko­ri gim­na­zis­ta így fo­gal­maz­ta meg a prob­lé­ma lé­nye­gét: „Mér­jük meg a hó­vi­rág fe­jecs­ké­i­nek mé­re­te­it a Bu­dai-hegy­ség leg­lá­to­ga­tot­tabb he­lye­in, s ha­son­lít­suk össze tá­vo­lab­bi, el­du­got­tabb élő­he­lyek vi­rá­ga­i­val, pél­dá­ul a Bör­zsöny észa­ki lej­tő­in. Az előb­bi­ek mé­re­te sok­szor alig éri el az utób­bi­ak fe­lét. En­nek oka az em­be­ri kont­ra­sze­lek­ció. Míg a ter­mé­szet be­por­zó ro­var­jai a leg­fel­tű­nőbb vi­rá­gok­nak ad­ják a na­gyobb esélyt a fenn­ma­ra­dás­ra (to­vább­sza­po­ro­dás­ra), az em­ber en­nek pon­to­san az el­len­ke­ző­jét te­szi. Eze­ket sze­di le, s csu­pán a si­lá­nyab­bak ér­lel­het­nek ma­got. A hó­vi­rág-po­pu­lá­ció ez­zel mi­nő­sé­gi­leg és mennyi­sé­gi­leg is ká­ro­so­dik. Sür­gős in­téz­ke­dés­re vol­na szük­ség!” (En­nek a vi­rág­sze­dő­nek kény­te­len va­gyok el­árul­ni a ne­vét: Vi­da Gá­bor ge­ne­ti­kus­ról, a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia ren­des tag­já­ról van szó.)

2006 ta­va­szán az Evan­gé­li­kus Élet Üze­net az Ara­rát­ról című ro­va­ta is fog­lal­ko­zott a hó­vi­rág­gal, te­hát la­punk ol­va­sói szá­má­ra nem új­don­ság, hogy 2005. szep­tem­ber 1. óta a hó­vi­rág Ma­gyar­or­szá­gon vé­dett nö­vény.

So­kan má­sok is meg­ér­tet­ték, hogy mi­ért kell vé­de­ni a hó­vi­rá­got, őket a sze­dés­től és vá­sár­lás­tól nem csu­pán a szá­lan­ként tíz­ezer fo­rin­tos bün­te­tés ve­szé­lye tart­ja vissza.

Mi a hely­zet a nem vé­dett vad­vi­rá­gok­kal? Vé­dett te­rü­le­ten azo­kat sem sza­bad szed­ni. Ar­ról, hogy vé­dett te­rü­le­ten kí­vül mi tör­té­nik ve­lük, a tör­vény nem ren­del­ke­zik. Én még­is ar­ra biz­ta­tom a ter­mé­szet­sze­re­tő ol­va­sót, hogy ad­ja to­vább a hírt: a ter­mé­szet sok­fé­le­sé­ge cso­dá­la­tos aján­dék. Az em­be­ri­ség csak ak­kor tud meg­ma­rad­ni, ha hagy­ja mű­köd­ni a ter­mé­sze­tet. Még az er­dők al­ján vi­rí­tó vi­rá­go­kat is. Ki­rán­du­lá­sa­in ne szed­jen vad­vi­rá­got! Se vé­dett te­rü­le­ten, se azon kí­vül. Se vé­det­tet, se nem vé­det­tet. Gyü­le­ke­ze­ti ki­rán­du­lá­son az­tán vég­képp ne! Hogy a vi­rág­il­la­tú er­dők­ben még sok nem­ze­dék át­él­hes­se: Ta­vasz van! Gyö­nyö­rű!

 

Ga­dó György Pál

Evangélikus Élet 74.évf.12.szám 2009.03.22.
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek