Itt vagyunk: Főoldal Ararát rovat Ökológia Utcai valóság(os)só

Utcai valóság(os)só

Mikor megenyhül egy kicsit az idő, alábbhagy a hideg szorítása, és eltűnnek a mocskos hóbuckák, lépten-nyomon sóba botlanak a fővárosi utcákon közlekedők. A lassan „sózáskultusznak”, „sómániának” is beillő tevékenység oka nyilvánvaló: a csapadékos idő és a nagy hideg beálltával csúszóssá váló utak biztonságosabbá tételéhez – nem találva más hathatós eszközt – szükséges a közlekedési útvonalak sózása. - Gyarmati Gábor írása

Külön erre kialakított célgépek járják az utakat, s puttonyukból pergetik a kristályokat. A járdákra pedig a lakók, házmesterek (bocsánat, házkarbantartók) juttatják ki a nátrium-kloridot abbéli – tegyük hozzá, jogos – félelmükben, hogy nehogy elcsússzon valaki az általuk felügyelt területen. Ez esetben ugyanis komoly büntetésre számíthatnak.

De miért szükséges, hogy tonnaszám kerüljön só a közterületekre? A Fővárosi Közterület-fenntartó Részvénytársaság határozottan állítja, hogy nincs más lehetősége a csapadékos, hideg, téli időszakban, mint hogy sózza a felületet. Egyrészt rendelet kötelezi arra, hogy járható állapotban tartsa az utakat, másrészt enélkül összeomlana a tömegközlekedés. Továbbá hatalmas társadalmi nyomás is nehezedik rá, hiszen Budapesten – szemben például a skandináv országokkal, ahol tudomásul veszik, hogy télen havazik, és alkalmazkodnak ahhoz a helyzethez, hogy havas az utak felülete – elvárás, hogy minden körülmények között „fekete” úton lehessen közlekedni. A közönséges só pedig kézenfekvően szolgálja e célokat, mert olcsó, fizikai sajátosságai révén pedig csökkenti a víz fagyáspontját, ezáltal olvadást hoz létre. A cseppfolyóssá váló anyag pedig már el tud tűnni a felszínről. Éppen ez a bökkenő!

Igaz, szigorú technológiai utasítás tartalmazza, hogy a sóval kevert, latyakossá váló havat tilos a fák tövéhez halmozni, s arról is szól a szabályzat, hogy takarékosan kell bánni a fagyásgátlóval, de hogy ez valóban így történik-e, arra senki nem mer, nem tud garanciát vállalni. Hiszen a csordogáló lé leendő útját aligha lehet egészen pontosan meghatározni; de akkor sem jobb a helyzet, ha a folyadék tervezetten és irányítottan maradéktalanul a csatornába kerül. Ugyanis a felszínről a talajba jutó sós lé nemcsak a növények gyökérzetében képes maradandó károsodást okozni – ami a növény elpusztulásához vezethet –, hanem épített környezetünkben is. A csatornába kerülő oldat az építőanyagokban indít el visszafordíthatatlan folyamatokat, kikezdi a betont, az építőkövet, és mindenekelőtt a vasat. Így pusztulnak csatornáink, vízvezetékeink, ezért válik gyakorivá a csőtörés, de romlik a sínek, hidak, útszerkezetek és burkolatok állapota is – mindezért nem kis részben a nátrium-klorid felelős. A vegyület végül az élő vizekbe kerülve folytatja tovább a rombolást, hiszen akármilyen nagy a vízhozama egy édesvizű folyónak, nem sajátossága, legfőképp pedig nem válik előnyére a magas NaCl-koncentráció.

Képzett közgazdászok egészen biztosan pontos adatokat tudnának szolgáltatni arról, hogy mennyi kárt okoz a Budapesten évente – az időjárás függvényében – kihelyezett huszonhárom-huszonötezer köbméter só, de nem hiszem, hogy téved az a laikus, aki azt feltételezi, hogy százmilliókról lehet szó.

Igaz, hogy a legolcsóbb, legelterjedtebb fagymentesítési eljárás valóban a sózás, s úgy tűnik, belátható időn belül nem is fogja felváltani más – hatásmechanizmusát tekintve hasonló – anyag. Például a legfőbb lehetőségként sokszor emlegetett magnézium-klorid, amely valójában csak egy kicsit kedvezőbb megoldás, hiszen kloridtartalma miatt valójában ez az anyag sem környezetbarát. Mindössze annyi állítható bizonyosan, hogy kevésbé – másképpen mondva lassabban – rombol. Ezek mellé felsorakoztatható még néhány alternatív csúszásmentesítő, de felhasználóik körében ezek sem örvendenek valódi népszerűségnek. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a lakossági hulladékudvarokban kapható, kis kiszerelésű anyagokból összesen nem fogy el annyi, mint a sózásra használatos ipari sóból.

Mi hát a megoldás? Van-e olyan eljárás, amely hatékonyan alkalmazható a csúszásmentesítésre, ugyanakkor nem károsítja a növényeket és az építményeket? Érdemes lenne például ebben a kérdésben is – mint oly sok másban – meghallani a környezetvédők hangját. Azokét, akik jó szándéktól hajtva felelősséget éreznek, s ami még fontosabb: tesznek is valamit környezetünk, életterünk jobbításáért. Ők dolgozták ki (s bevált külföldi példák alapján szorgalmazzák) az alternatív megoldások elterjesztését, de – valljuk be – az ipari só ezekkel történő teljes körű felváltása nem tudná biztonsággal produkálni a megszokott, megkívánt eredményt. Vagy a hatásuk, vagy az áruk, vagy a felhasználásuk technológiája miatt nem tudják kiszorítani a jól bevált sózást.

A megoldás igazi kulcsa a mértékletesség lehet – még akkor is, ha elismerjük, hogy valóban nehéz, csaknem lehetetlen egyértelműen meghatározni, hogy mekkora az a mennyiség, amely ténylegesen csökkenti a balesetveszélyt, ugyanakkor nagyobb károkozás nélkül egy-egy alkalommal még kijuttatható. De az bátran megállapítható, hogy a most felhasználtnál kevesebb is elég lenne! Hiszen a csapadékot követő száraz napokon csaknem mindenhol vastag sóréteg fedi az immár szárazzá vált úttesteket és járdákat. Takarítók tucatjai fáradoznak ilyenkor azon, hogy a piszkos, egyszer már felhasznált, zsákszámra gyűjthető sót összetakarítsák. (Vajon felhasználják-e legalább még egyszer?) De a mértéktartóbb felhasználás mellett természetesen megoldást jelenthetne az is, ha nemcsak a legagresszívebb ipari sót szórnák ki a köz- és magánterületekre, hanem várható hatásaikat elemezve – s a környezetvédők ajánlásait figyelembe véve – mindenhol azt az anyagot használnák, amely adott esetben és az adott helyszínen a legkevésbé romboló hatású, emellett a legcélszerűbb.

„Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13) – mondja Jézus, amikor a tanítványainak fontosságukról beszél, hangsúlyozva egyben ennek az egyedi anyagnak a jelentőségét is. S valóban, a köznapian egyszerűen sónak nevezett nátrium-klorid nélkülözhetetlen vegyület bolygónkon, valamint az emberi sejtek, testnedvek alkotórésze. Tengereinkben jelentős mennyiségben megtalálható oldott formában, és bányászható a szárazföld belsejében, az egykori óceánok helyén. Az élőlények jelenetős része csak sós közegben tud élni, sőt érzékenyen reagál a koncentrációváltozásra. De az ember sem nélkülözheti, hiszen tisztított változata nélkül többféle súlyos betegség, teljes hiányában pedig pusztulás várna ránk.

Értékes, hasznos és nélkülözhetetlen ez az étkezéskor az asztalunkon is megtalálható kristályos, fehér anyag. Értékes, s mert – még! – dúskálunk benne, olcsó. Annál azonban mindenképpen drágábbnak kell tartanunk, semhogy mértéktelenül szórjuk az utcára, hosszú távon jelentős, esetleg jóvátehetetlen károkat okozva épített és természetes környezetünkben egyaránt. A sóért is, a környezetért is kár.

Gyarmati Gábor

Evangélikus Élet 71.évf. 7.szám 2006.02.12.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek