Itt vagyunk: Főoldal Dokumentumok Egyházi nyilatkozatok Felelõsséggel tartozunk a teremtett világért

Felelõsséggel tartozunk a teremtett világért

A Német Evangélikus Egyház Tanácsa és a Német Püspöki Konferencia közös nyilatkozata, 1985. Szemelvények.

Fordította: Rohánszki Zsolt és Újvári Viola.
Megjelent: Felelősségünk a teremtett világért. Egyházi dokumentumok az ökológiai válságról. Védegylet, Budapest, 2004.


1. A környezeti válság, és annak okai
1.1 Növekedõ aggodalom környezetünkért
   (1) A fenntartható fejlõdésbe és egy gondtalan, igényekkel és elvárásokkal teli életstílusba vetett hit a 60-as években élte fénykorát. Nagyjából két évtizede érzékelhetõ
e hit fokozatos és folyamatos gyengülése. Ma már senki sem kerülheti el annak beismerését, hogy regionális vagy globális összeomlást okozó környezeti pusztítás veszélyezteti életünket. Sokak számára most fenyegetõbbnek tûnik a veszély, mint valaha. Igaz ugyan, hogy az állami és társadalmi erõfeszítések elérték elsõ sikereiket, hogy irányításuk alá vonják az állandósult szennyezõ forrásokat. Az is igaz, hogy hatásosnak tûnhet a gazdaság azon igyekezete, hogy drasztikusan csökkentse a környezet terhelését; és számos tudós, újságíró, civil szervezet, politikai párt, más intézmény és szervezet és nem utolsósorban bevetésre kész átlagemberek kongatják a vészharangot, mégis folyamatosan gyorsul környezetünk pusztulása.
   (2) Az állampolgárok, az állam, és a gazdaság egyformán felelõsek környezetünk alapvetõ problémáiért. Így a folyamatos zaj-, víz- és a levegõ-szennyezésért, mérgezõ melléktermékek elõállításáért a különbözõ ipari ágazatokban és azok talajba kerüléséért. Mérgezõ anyagok vannak jelen, akár még bio-élelmiszerekben is. Veszélyben van az állat- és növényvilág sokfélesége, és állatok százainak okoz felesleges szenvedést a nagyüzemi tartás és a tudományos kísérletezés. A gazdaság a jövõ generációk érdekeire tekintet nélkül pazarolja a nyersanyagokat és az energiát. Ezek a problémák megoldásra várnak. A fák pusztulása intõ jelként figyelmeztet a fejlõdés káros hatásaira.
   A krízis a harmadik világ országait sem kíméli. Az afrikai sivatagok terjeszkedése, a nepáli és indiai erdõállomány rohamos ritkulása, amely a talaj pusztulása követ majd, a növényvédõ szerek koncentrált alkalmazása az ültetvényeken mind olyan problémák, amelyekre ebben az évtizedben figyeltek fel hatásaik minõségi és mennyiségi változásai miatt. A környezeti terhek Európában és a harmadik világban sok szállal kapcsolódnak egymáshoz, így egymás melletti vagy egymást erõsítõ hatásaik jelentõsen kihatnak környezetünk egészére.
   (3) A napjainkban elõforduló környezeti károk és terhelések közül az alábbiak a leg-
jellemzõbbek:
   - a nehezen, vagy egyáltalán nem megújuló természeti erõforrásokat elpocsékolják;
   - a természetes lét feltételeit úgy módosítják, hogy az az emberi egészséget károsítja;
   - ökológiai kapcsolatokat pusztítanak el (csak látszólagosan) ellenõrzött beavatkozásokkal;
   - az ipari társadalom a különbözõ életszínvonalú, ingatag, ezért politikailag instabil térségek létrejöttét részesíti elõnyben regionális, országos és globális szinten is, ennek szerves része a különbözõ térségek elválasztása, a nyersanyagszállító és termelõ iparvidékek és az elsõsorban mezõgazdasági vagy pihenést szolgáló területek szigorú elhatárolása.
   (4) Korábban is létezett környezetszennyezés és elõfordultak környezeti katasztrófák, de mégis döntõen különbözik a mostani helyzet a régitõl: a természetes ok-okozati összefüggésbe való beavatkozás mennyiségében és minõségében is vészesen megnövekedett; az ez által elindított folyamatok egyre gyorsulnak; a méreganyagok tömege és koncentrációja állandóan növekszik; az ökológiailag indokolt döntések játéktere egyre szûkül. Végsõ soron minden élõlény létalapja veszélyben forog.
   (5) Már nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak lehetõségét, hogy az ember végül e veszélyekkel teli fejlõdés áldozata lesz. Õ maga indította el az önmagát erõsítõ káros körforgást az elõször naiv, majd a természet érdekeit figyelmen kívül hagyó magatartásával, mely rövidlátó gondolkodáson, és gátlástalanul használt technikáján alapult. Most eljött az idõ, hogy beismerje: õ a baj okozója és elszenvedõje is egyben. Az az ár, melyet a többségnek kell megfizetnie ezen fejlõdés eredményeiért, most már túl magasra rúg.
   (...)

3. Az ökológiai válság mint etikai kérdés
   (26) Ez a súlyos ökológiai válság nem pusztán szerencsétlen baleset, és nem is egy
olyan katasztrófa, mint amilyen a jégkorszak volt. Oka az emberi gondolkodás és cselekvés kudarca. Így megkerülhetetlen a kérdés: milyen erkölcsi normákhoz kell igazodnunk, hogy felelõsséget vállalhassunk az emberiség életéért és túléléséért, valamint a természetes földi élettér megóvásáért. A ma élõ emberiségnek, különösen a politikai és a gazdasági döntéshozóknak e sürgetõ kérdése az etika tudományától vár választ. Õsidõk óta tekinti eredendõ kötelességének a kereszténység és az egyház, hogy olyan etikai normákat fogalmazzon meg, amik nem csupán hívõ keresztyéneknek, hanem sokkal inkább minden embernek elfogadható utat mutatnak, így teremtve széles konszenzust az eltérõ világnézetek között.
   (...)

4. A Krisztusi üzenet a teremtésrõl, a megváltásról és a világ kiteljesedésérõl
   (41) Társadalmunkban már évek óta több szinten folynak viták arról, hogy létünk
természetes bázisaival miként bánhatunk erkölcsileg helyesen és felelõsen. Ezekben az eszmecserékben sok elszánt keresztyén vesz részt, akik különleges világképükbõl és történelemszemléletükbõl kifolyólag bizonyos útmutatással és alapvetõ magatartási példával szolgálnak. Idõvel bebizonyosodik majd, hogy a keresztyén hit feltárhatja számunkra a környezetrõl mint teremtett világról alkotott képünk mélyebb összefüggéseit, gondolataink és tetteink számára pedig egy új, szélesebb világot nyithat. Ezáltal képessé válhatunk arra, hogy a kockázati tényezõket kritikusan szemléljük, és a pozitív változásokat támogassuk. A társadalmi tudatot minden bizonnyal nem csak az etika és a teológia befolyásolja. Más hatások is alakítják a világról, mint egészrõl alkotott képünket, véleményünket, és az elõremutató politikai cselekvésünket. De világosan kell látnunk, hogy a krisztusi üzenet nagy fontossággal bír nemcsak a tettek motivációjaként, hanem a helyes út megtalálásában is.
   (42) Manapság sokhelyütt a kereszténység szemére vetik, hogy a környezeti válság történelmi következménye a bibliai teremtéstörténetnek, melyben Isten elhagyta a világot, és azt az emberre bízta, védtelenül és kiszolgáltatva korlátlan hatalmának. Az ilyen megalapozatlan vád sem történelmileg, sem ténylegesen nem állja meg a helyét. A jelenlegi ökológiai válság az ipari forradalom idején kezdett kibontakozni. Nem a
keresztény gondolkodás, hanem egy olyan egyoldalúan tudományos-technikai valóságértelmezés következménye, mely az embert mindenek fölé helyezte. Úgyszintén tarthatatlan egy másik, de ugyancsak minden alapot nélkülözõ szemrehányás, miszerint a kereszténység idõtlen idõk óta elzárkózik a világi dolgoktól, és ezért az utóbbi évszázadokban nem alakított ki megfelelõ kapcsolatot a tudománnyal és a technikai fejlõdéssel. Bár az egyház nem mindig lépett fel kellõ határozottsággal a káros tendenciák ellen, mégsem mondható el, hogy e kérdésekben ne foglalt volna állást.
   (43) Az egyház folyamatosan ismertette, és istentiszteletein ünnepelte hitét Istenben, a Teremtõben, Jézus Krisztus örök Atyjában, aki a világot azért adta nekünk, embereknek, hogy fenntartsuk és formáljuk azt. Mindazonáltal az említett vádakat az egyház nem hagyja figyelmen kívül. Hiszen a modern természet-felfogás és a természettel való bánásmódról alkotott képünk válsága a keresztény teremtéstörténet némely értelmezésében is kifejezésre jutott. Mi keresztyének nem alkalmazkodtunk megfelelõen az idõ és a természet szerepének változásához, és a teremtéstörténetek magyarázatát indokolatlanul leszûkítettük. A teológia és az igehirdetések csupán Istennek az emberhez fûzõdõ kapcsolatáról beszéltek, és csak késõbb kapcsolták össze õket az újkori természettudományok megállapításaival. Hogyan történhetett mindez? A kérdést nem szemrehányásként tesszük föl, hanem azért, hogy megértsük a történteket és pótolhassuk a mulasztást.
   (44) Az egyházak az új természettudományos felfedezésekre, és az antik és középkori gondolkodás paradigmáinak újkori filozófiára való cserélõdésére elõször csak úgy reagáltak, hogy megelégedtek a bibliai teremtéstanok és a természettudományos világlátás összeegyeztethetõségének bizonyításával. Óva intettek továbbá attól, hogy az orvostudomány és a pszichológia eszközei túlzott mértékben avatkozzanak be a természet rendjébe. Az ipari forradalom során felismerték és hangsúlyozták az emberi méltóság és a szociális igazságosság megõrzésének elengedhetetlenségét. Így szavakkal és tettekkel is állást foglaltak e kérdésekben. Emellett azonban kevés erõfeszítést tettek arra nézve, hogy a természet érdekeit képviseljék.
   (45) A folyamatokat ekképpen megvilágítva érthetõvé válik, hogy a keresztyén teológia nem ismerte fel idõben a természetet fenyegetõ veszélyeket, és zavarba jött, mikor a környezet veszélyezettsége berobbant a köztudatba. A teológia idõközben elfogadta a kihívást, és a bibliai teremtéstörténetek újbóli felfedezésével és közvetítésével kíván hozzájárulni a ma problémáinak megoldásához. A bibliai és rendszeres teológia
eddig elfeledett, kincset érõ örökséget hozott napfényre.

4.2 Isten és az ember kapcsolata a Biblia fényében
   (46) A környezet pusztulásának nagysága mára már nyilvánvalóvá vált. Ennek tudatában és a modern írásmagyarázat eszközeivel és tapasztalataival vizsgálhatjuk meg az Ó- és Újszövetség tanítását az ember kapcsolatáról élõlénytársaihoz. Nem csupán a Teremtõ eredeti szándéka meghatározó, hanem e kapcsolat megbomlása is a bûnbeesés által, és ennek újjászületése a Jézus Krisztus által hozott megváltásban.
   4.2.1 Az Ember küldetése: a hatalom gyakorlása
   (47) A Teremtõ minket, embereket azért hívott el, hogy küldöttjeiként alázattal és tisztelettel viseltessünk a teremtett világ iránt, azt alakítsuk, használjuk és megõrizzük.
Ezen összefüggésben nem csak az ember méltósága, hanem cselekvésének korlátai is megfogalmazásra kerültek. A teremtéstörténetben (1Móz) az ember különleges szerepet és helyet kap a teremtett lények közt. „...Hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élõlényen” Így szól feladatunk rövid és tömör összefoglalása (1Móz 1, 1-28).
   A két kulcsszóval, melyek a meghódítani és az uralkodni, óvatosan kell bánnunk. Már
korábban is többször kifejezte az egyház, hogy ezen kifejezések semmiképp sem érthetõk úgy, mintha felhatalmazást kaptunk volna az elnyomásra és a kizsákmányolásra.
   (...)
   (49) E szövegek keletkezésének idején az emberek a természetes környezetük egyes részeit érinthetetlennek tekintették, az ismeretlentõl való félelmük miatt. A természetrõl alkotott elképzelésüket meghatározta annak hatalma saját életük felett. Akkoriban még elképzelhetetlen volt, hogy az ember valaha is olyan erõs lehet, hogy uralma alá hajthatja és el is pusztíthatja a Földet. A Biblia írói arra törekedtek, hogy elõsegítsék az ember kiszabadulását a felette álló befolyásolhatatlan természet uralma alól. Ma éppen ennek ellenkezõje vált jellemzõvé: az ember jelent komoly fenyegetést a természet számára.
   (50) A Föld „meghódítása” a talaj mûvelésbe vételét, annak „engedelmességre szorítását, kezelhetõvé tételét” jelenti. Ez történik a Kánaán földjének meghódításakor is, ahogyan arról az Ótestamentum is beszámol.(4Móz 32, 29, Józsué 18,1) A föld ezáltal függõ viszonyba kerül, mint ahogy a szolga is függ urától. Engedelmességgel tartozik, de sem kizsákmányolni, sem pedig védelem nélkül hagyni nem szabad. Isten tehát úgy adott az embernek hatalmat, hogy a Földet annak természete szerint óvja, alakítsa, változtassa, hogy lakhatóvá váljon és gyümölcsözzön.
   (51) Az ember állatok feletti hatalmát rejtõ ige szóhasználata eltér az elõzõkben leírtaktól. Egy pásztor felelõsségére utal, aki a nyáját õrzi. (Ezékiel 34,4 és Zsolt 49,15) Isten az állatok irányítását és védelmét adta feladatul (1Móz 1, 25-26). Meg kell óvnia õket ellenségeiktõl, más állatoktól, akár úgy is, hogy egyes fajokat más fajok hátrányára részesít védelemben. Hogy Isten az állatokat mennyire nem szolgáltatta ki az ember kénye-kedvének, azt jól mutatja, hogy mind az állatok, mind pedig az ember számára növényi táplálékot ír elõ az elsõ teremtéstörténetben. Az áldásban, mely eledelül ad minden zöld növényt az állatokra és az emberre egyaránt vonatkozik (1Móz 1, 29-30). A hatalom gyakorlásának lehetõségét és módját meghatározza az is, hogy Isten saját képmására teremtette az embert. És ez nem függ attól, hogy valaki tagja-e Isten népének vagy sem. Független a nemtõl, fajtól, társadalmi hovatartozástól is. Csak akkor és csak addig cselekszik az ember Isten akaratának megfelelõen, amíg Istennel való egyedülálló és közvetlen kapcsolatát megtartja, hisz Isten a maga képmására teremtette, és ennek megfelelõen, Isten választottjaként gyakorolja hatalmát.
   (52) Az Éden kertjében elhangzó igék csak még nyilvánvalóbbá teszik az ember eltérõ viszonyát a földhöz és az állatokhoz. (1Móz 29) A föld az emberi élet alapja. Az ember és a föld kapcsolatát a héber nyelv jól példázza, hiszen a föld csak egy hanggal több, mint az ember: adam és adama. Az ember a földbõl lesz és oda tér vissza, erejét belõle meríti. (1Móz 2, 15 sk és 1Móz 2,6-7;3,23) Legfõbb küldetése, hogy megmûvelje a földet, melyet a héber úgy fejez ki, hogy adam szolgálja az adamát. Ádám Isten parancsára nevet adott az állatoknak, így kapták meg helyüket a természet körforgásában. A teremtéstörténet az állatokat lélekkel rendelkezõ lényeknek tekinti.
   4.2.2. „A Föld tönkretétele az emberi bûn által”
   (53) Az ember a kezdetek óta igyekszik kibújni azon kötelezettsége alól, hogy a teremtésnek megfelelõ, a világot megtartó és alakító magatartást tanúsítson. Ezzel nem csak saját létét fenyegeti, hanem az egész világét. A bûnbeesés egyértelmûen azt mutatja, hogy bár az ember tisztában van feladatával, önmegsemmisítõ önhittségében és konokságában szembeszáll vele, és minden teremtett lényt magával ránt a romlásba. A történet Isten teremtett és jó világa és a szétrombolt valóság közti szörnyû ellentétet rögzíti. Meg kell említeni, hogy a bûnbeesés az Isten által teremtett világra is kihat. Az ember Istentõl függetlenül, teljes hatalmának tudatában saját maga kívánja meghatározni létezésének szabályait, hogy eldönthesse, mit tekint jónak és rossznak. Ezen hibás gondolkodásmód következményei (1Móz 3, 7-24, Róm1,18-32 és 7,14-24) minden élõlény kapcsolataira kihatnak. Átkai így megnyilvánulnak a férfi és nõ, az állat és ember, ember és föld, és ember és munka viszonylatában is. Halált hordozó energiák szabadulnak fel általa (1Móz 4, 8-16). Isten eredeti szándékának betöltésére bár méltatlanná váltunk, de Õ ennek ellenére is megtartotta azt és áldásaiban részesíti az embert. (1Móz 8,21-22.)
   (54) Az özönvíz története is az isteni útról való letérés következményeit példázza. Kiváltó oka az volt, hogy minden, ami húsból való, vagyis az ember és az állat annyi gonoszsággal és szenvedéssel töltötte meg a világot, hogy azt romlásba taszította. Elérkezett az az idõ, amikor a pusztításának következményei visszaszálltak az õ fejére. (1Móz 6, 11skk.) Az ember zsarnoki hatalma leginkább az állatok vonatkozásában teljesedett ki: „A Föld minden állata fél és retteg tõle. ... Minden, ami él és mozog szolgáljon a Ti eleségetekül.” (1Móz 9,3.) Az ember és állat kapcsolatát a félelem és a közösségi, testvériségi érzés hiánya jellemzi. Ezzel egyidõben azonban Isten megújítja szövetségét az emberrel, és ebbe az isteni kötelékbe bevonja az állatokat is (1Móz 8, 21-9, 7 és 1 Móz 9, 8sk).
   (55) A megérdemelt büntetés minden teremtett lény felett, és az ennek ellenére
megmaradó isteni szeretet megjelenik az Újszövetségben is. Pál apostolnak a rómabeliekhez írott levelében ez áll: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsõséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.”(Róm 8, 20-22)
   4.2.3. Az ember és élõlénytársai
   (56) Az özönvíz változásokat hozott az ember állatokhoz való viszonyában is. A korábbi megtartáson, megõrzésen alapuló kapcsolatot felváltotta a használat, a kizsákmányolás és az állatok megölése. Egy fontos, rituális megkötéssel: „De húst az éltetõ vérrel együtt ne egyetek!” (1Móz 9,4) Az Ótestamentum emberének korlátlan hatalma számára ez a tilalom az utolsó korlátot jelentette.
   A tisztelet utolsó felvillanása volt. Az állat több, mint egy egyszerû dolog. Önálló, saját létébõl fakadó értéke van, melyet Istentõl az élet adományával együtt kapott meg. Ezt pedig az embernek tiszteletben kell tartania.
   (57) Az, hogy az állati élet milyen értéket képvisel, jól látszik abban, hogy egyes áldozatokban az emberi élet kioltását az állaté helyettesítette. (3Móz 17,11) Az életek
értéke közt azonban rangsor van, és az ember élete mindenek felett áll.
   (58) Ebbõl egyenesen következik az, hogy az ember és állat kapcsolatában meghatározó az erkölcs szerepe: „Az Istenfélõ megnyitja szívét az állatok számára, de az istentelen szíve zárva marad.” (Példabeszédek 12,10) Éppen emiatt egyes aspektusai ennek a kapcsolatnak az ószövetségi törvényekben szabályozásra kerülnek (3Móz19,19.23 5Móz 22,6 sk. ). Az állatkínzás vallási bûncselekmény volt. A tulajdonos és állata közt mintegy közösség jött létre. Az állat több volt, mint csupán egy tárgy, melynek húsát fogyasztották, értéke nagyobb volt a puszta használatnál. A keresztyén etika nem szûkítheti le vizsgálódásának körét az emberi életre. Az állatokra, növényekre, de talán még az élettelen környezetre is ki kell terjednie.
   4.2.4 Az élettelen teremtmények értelem és küldetése
   (59) A világ Isten szemében nem csupán azért jó ( 1Móz 1,31), mert az ember számára az élet feltételeit biztosítja. Ezen felül olyan szépséget kell sugároznia, mely visszatükrözi Isten fényességét és szellemének titokzatos munkáját. A Nap, Hold és a csillagok által a Teremtés idõbeni keretei jönnek létre. Nem csak az ég zengi az Úr dicséretét, hanem a patakok, folyók, a szelíd és vadállatok ugyanahhoz a felismeréshez vezethetnek el: „Milyen nagy alkotásaidnak a száma Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld a teremtményeiddel.” (Zsolt 104, 24) A természet nem egyenrangú a krisztusi kinyilatkoztatással, de megmutatja isten kapcsolatát teremtett világával. Ezáltal az ember, eltûnõdve a természet szépségein, utat találhat Teremtõjéhez.
   4.2.5. Az Újtestamentum reménye valamennyi élõlény számára
   (60) Az Újszövetség krisztusi üzenete visszanyúlik az ember kapcsolatához minden élõvel, de az Ószövetségi tanításhoz képest hozzátesz egy végsõ célt is. Jézus tanításaiban és csodáiban nyilvánvalóvá válik, milyen dicsõ is a teremtett világ. Jézus keresztje az evilági szenvedéseket példázza, és megteremti az elhivatottságot a keresztyénekben, hogy felvegyék e keresztet. A feltámadás reményt hozott az egész világnak, amelynek nem csupán az ember részese.
   (61) Ezen egyetemes reményrõl több apostol is szól leveleiben. Jézus Krisztus megváltásából nem csak az ember, hanem minden lény részesedik. A kolossébeliekhez írott levél errõl így szól: „Õ a láthatatlan Isten képe, az elsõszülött minden teremtmény közül. ...Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy õ a kereszten vérével békességet szerzett. (Kol 1,15-20 és hasonlóképpen Ef 1, 3-14) A teremtés gyógyírját hozta Krisztus, mint ahogy az utat is, mely visszavezet Istenhez. Ez kötelezettségeket ró a keresztyénekre is. Isten útja nem csupán az emberiség, hanem az egész teremtett világ megújulását jelenti.
   (62) Az Istenbe mint Teremtõbe vetett hithez kapcsolódik a hit Benne mint e világ megtartójában és irányítójában. Túl sokszor felejtettük ezt el. Ha az ember ezen igazsággal szembeszáll, és elpusztítja a világot a Teremtõjével és a teremtés lényegével fordul szembe. Isten felelõsségvállalása népéért felelõsséget jelent az ember számára is, hogy megõrizze a teremtett életet. Csak így teljesedhet ki az Isten képmására teremtett ember a világban.

4.3 Alapvetõ teológiai következtetések
   (63) Ezekbõl a teológiai meglátásokból nem lehet közvetlenül felhasználható konkrét következtetésekhez jutni, pl. a növekedési rátákhoz, az atomenergia biztonsági problémáihoz, vagy a környezeti terhelés megengedhetõ kvótáinak meghatározásához. Az elvi alapokra kell helyezni a hangsúlyt. Ezek szerint gyökeres fordulatra, új gondolkozási és cselekvési módra, és a látókörünk kiszélesítésére van szükség. Az ökológiai problémák legyõzéséhez a keresztyének fõként azzal járulhatnak hozzá, hogy támogatnak minden új gondolatot, mely az embert érzékenyebben kapcsolja össze a világgal, történelemmel, természettel. A lényeg, hogy úgy „uralkodjunk” a természet fölött, hogy ne pusztítsuk el. Ennek érdekében újra hozzá kell szoknunk a kíméletes bánásmód régi módszereihez. Újból fel kell fedeznünk, hogy a világban mi is teremtett lények vagyunk, akik használjuk a természet kincseit, és az élõlények körülöttünk társaink ebben.
   4.3.1 A teremtésbe vetett hit: a felelõsség hivatása
   (64) A kinyilatkoztatás által Isten teremtésének lényegét ismerhettük meg. Lehetõséget kaptunk arra, hogy megtudjuk, honnan származunk. Így megértheti az ember, hogy õ is élõ, teremtett lény, és kapcsolata a természettel megbonthatatlan. Ha vállaljuk újra a felelõsséget a természetért, akkor a mélyen nyugtalanító lelkiismeret-furdalásunkat az ellene elkövetett bûnök miatt nem csillapíthatjuk ígéretekkel. Szembe kell néznünk cselekedeteink végzetes következményeivel, méghozzá úgy, hogy tejes mértékben vállaljuk érte a felelõsséget.
   (65) Az embernek el kell fogadnia megváltoztathatatlan összefonódását a természettel, ahelyett, hogy uralkodói nagyképûsködésével veszélyeztetné életterét és ezáltal saját magát. Az ember köteles teremtett társai életének értékeit figyelembe venni, nem szabad a természetet a teljes hasznosításra irányuló fejlõdési elképzelések miatt öncélúan csak a használati értékén mérni. Hiszen a tárgyak és az élõlények lényege és értéke éppen a puszta létezésükben, szépségükben és gazdagságukban rejlik. A világot Isten útmutatása szerint kell kezelni és fenntartani.
   (66) A teremtésrõl szóló bibliai tanúság ad betekintést a jelen létezõ világ sokszínûségébe és összefüggéseibe. Ez megköveteli az embertõl, hogy kitartóan és hívõ bizalommal munkálkodjék a környezetében a teremtéstõl fogva tapasztalható törvényszerûségek, értelmi formák és hajtóerõk megismerésén, és – a keserû csalódásokat is elfogadva – erõfeszítései következményeként eljusson annak belátására, hogy a tapasztalatból nyerhetõ ismeret mindig korrekcióra szorul.
   (67) Ebbõl a tudatosságból nyeri el az emberiség a jövõért való felelõsségvállalás képességét a halandóság és a teremtés tökéletlenségének tudatában. Ennek tudatában vesz részt a világ isteni irányításában, a mennyei világterv megvalósításában. Lehetõsége, sõt kötelessége az Istentõl kapott erõvel és bölcsességgel a teremtésre visszavezethetõ lehetõségeket a történelem során ésszerûen kibontakoztatni: Ez akkor történik helyesen, ha az ember tudatosítja magában, hogy õ maga és környezete Isten ajándéka, és ezért tetteit az Istenhez fûzött dicséret és köszönet, imádat, kérés és könyörgés kíséri mindenkor.
   4.3.2 A krisztusi üzenet: A jövõ kitárulkozása a történelmen túl
   (68) A megváltás híre megerõsíti az üdvözülésbe vetett hitünket és az evilági jövõnkön is messze túlmutat. Nem lehet következmények nélküli ez az ökológiai erkölcs számára sem, amely kihangsúlyozza azt is, hogy felelõsséget kell vállalni az evilági jövõ érdekében. A Jézus Krisztusban való hit nem menti fel az emberiséget a világgal szemben fennálló felelõssége alól, és nem is veszi le az ember válláról a technikailag fejlett világ gondjait. Az emberiséget olyan szolgálatba állítja a világban, melyben hála kíséri, és kudarcai nem járnak együtt csalódással. Építõ és védelmezõ feladatokat ró ez a hit az emberre, amely így számára nem csak ajándék. Mint ahogyan azt újszövetségi történetek is mutatják (pl. Mt 25,14ff; Mk 12,1 f), amit az emberiség a világgal tesz, az semmi esetre sem jelentéktelen a történelmen túli új világra nézve.
   4.3.3 Az ember útközben: figyelmeztetés egy valószerûbb felelõsségvállalásért
   (69) Az ember Isten nélküli és Isten elleni önmeghatározásáról szóló bibliai tanok,
melyek végsõ soron csak magunk Jézus Krisztusnak való odaadásával haladhatók meg, történelmi józanságra intenek bennünket (2Kor 4, 7 sk). Az emberi lét törékenysége más fényben tünteti fel az emberi fejlõdést is. A bûnbeesés bibliai történetei (1Móz3-11) a bûn és kudarc saját élményeivel együtt megtanítanak minket arra, hogy a tudományos, technikai fejlõdés másik oldalát is lássuk.
   (70) A teremtéstörténetben központi helyet kapott az emberi felelõsségvállalás. De
nem csak ekkor, hanem a megváltás után is csak egyetlen támaszunk lehet: Jézus Krisztus, Isten fia. A keresztyén életet így áthatja a folytonos és fejlõdõ megújulás, mely új értelmet ad az életnek. A régi emberkép halott, az új pedig él. Krisztushoz fûzõdõ kapcsolatunkban alakítanunk kell környezetünket és kultúránkat oly módon, hogy gátat
szabunk tetteinknek. Ebben a világban az ember Isten küldötte, mert erre lett kiválasztva a teremtés során, és a technika korában is annak kell maradnia.
5. A gondolkodásmód és a cselekvés változásai
   (71) Az imént bemutatottakból és az alapvetõ, a teremtésrõl és megváltásról való hitbéli elmélkedésekbõl le kell vonnunk a következtetéseket, melyek gondolkodásunknak és cselekvésünknek új utat szabhatnak. Olyan eredményekhez juthatunk, melyek alapjaikban nem újak, de a Biblia üzenetének fényében új értelmezést nyernek. Nem szabad õket azonban balga módon csodatevõ formulaként értelmezni. Mert bár a gyökeres változás fontossága általánosan elfogadott, a módszerekrõl, a szükséges áldozatokról és a beavatkozás mértékérõl még viták zajlanak. Konszenzusra kell jutni a társadalommal, amely megalapozhatja az egyéni életvezetést, a gazdasági rendet, és az ökológiai kérdésekre érzékeny politikát. A templomok fontos feladata, hogy felhívják a figyelmet a kihívásra és a felelõsség mértékére. Élesíthetik az elmét, segítséget nyújthatnak az értékelés mércéjének megállapításában, építõ kritikai párbeszédre invitálhatják a különbözõ társadalmi csoportokat, valamint jó példát mutathatnak saját híveiknek. A teremtett világ iránti felelõsségben az egyház küldetése az emberi tevékenység felé azzal a négy
fõ követeléssel fordul, amelyek ezen kívül is egyre nagyobb figyelmet és fontosságot
nyernek: egy új életstílus szükségessége, ökológiailag összeférõ gazdálkodás és ökológiai nézõpontú politika, valamint a teremtésrõl szóló egyházi tanok újbóli vizsgálata.
   (...)

5.4 A templomok és hitközségek feladatai
   (94) A templomoknak és a híveknek ezentúl tudatosabban és körültekintõbben kell
hozzájárulniuk életfeltételeik megõrzése és javítása érdekében. A lakosság, mûszakiak
és tudósok, vállalkozók és politikusok joggal várják el az egyháztól, hogy a jövõnk biztosítása érdekében tett erõfeszítéseikkel ne maradjanak a jövõben egyedül. Az egyéni, túlvilági üdvösség iránti felelõsségteljes hivatásuk ellenére sem tarthatják távol magukat a világ formálásának folyamatából. Önmeghatározásukból adódóan négy eszközzel kell szolgálniuk: az igazság fényével, a helyes döntéshez elegendõ erõvel, vitázó felek közti megbékítés szolgálatával, valamint érdeklõdéssel, és reménnyel...
   (95) Az Istenbe, a Teremtõbe, a világ Megváltójába és Kiteljesítõjébe vetett hit mélyrehatóan és kitartóan hat az emberi gondolkodásra és viselkedésre. Éppen az egyháznak címzett kemény kritika, miszerint a teremtés világos igazságát felelõtlenül véka alá rejtette volna, vagy hogy a múltban õ lobbantotta volna fel a világot kizsákmányoló önkényeskedés lidércfényét, igazolja közvetetten hogy e lelki-szellemi iránynak vagy elleniránynak hatalma van. A döntõ válasz ezekre a részben nem teljesen jogtalan kritikákra a következõképpen szól: az egyháznak pontosabban és érthetõbben kell megfogalmaznia tanait az emberrõl mint Isten képmásáról és a világról mint Isten teremtésérõl, és ezeket a tanokat ki kell nyilvánítania. A hit által megkövetelt és felszabadított erkölcsi felelõsséget hirdetnie kell a hívõk körén kívül is, érthetõen fogalmazva és kezet nyújtva. Prédikációk és tanítások során, dalban és imában az elsõ szavak mindig arra ösztönözzenek, hogy a természethez mindig a Teremtõt dicsérve, köszönettel, csodálattal forduljunk, hogy így hirdessünk egy a racionális hasznosságközpontú gondolkodást túlhaladó bánásmódot a természettel szemben. A templomok rendelkeznek olyan lehetõségekkel, melyek helyet adhatnának ezen gondolatoknak: istentisztelet és igehirdetés, közösségi katekizmus és felnõttképzés, teológiai fakultások és akadémiák, templomi összejövetelek és tudományos konferenciák. Nem csak a mindennapok emberéhez kell szólni, hanem párbeszédet kell kezdeményezni a gazdasági és politikai döntéshozókkal, amelyhez az egyháznak minden erejét mozgósítania kell. Nekünk keresztyéneknek akik az ember és a világ túlélésének kérdésével állunk szemben emlékeznünk kell a Harmadik Birodalom szörnyûségeire és tudnunk kell, hogy a hallgatás és tétova tettek is bûnössé tehetnek.
   (96) A felelõsség kinyilvánítása még nem elegendõ. Az egyháznak segítséget kell
nyújtaniuk ahhoz, hogy az emberek meg tudjanak felelni a velük szemben támasztott elvárásoknak. Hiszen ki más nyújthatna lelki támaszt, hogy ne futamodjanak meg az
irtózatosan nagy feladat elõl. A jóakaratnak emellett olyan lehetõségekre van szüksége, ahol megvalósíthatja elképzeléseit és már bejárt utakon juthat el a jövõ világába. A mindennapok erényei közé kell beépíteni ezeket a gondolatokat, csoportokban, közösségekben és mozgalmakban. A hatás hosszútávon jelentõs lehet, mint ahogy azt a kereszténység története is bizonyítja. A rendek kultúrát teremtõ hatása az ókorban és
középkorban, vagy a gyógyító és ápoló rendek léte, az egyház szociális szerepvállalása a múlt században, és Németország újjáépítésében vállalt szerepük a 2. Világháború
után álljon példaként arra, hogy a Krisztusba vetett hit erejével rengeteg mindent el
lehet érni. Így vállalható feladatként az ökológiai válság, az ezzel kapcsolatos túlnépesedési kérdés és a harmadik világ szenvedõ tömegei is. A gyülekezetek és mozgalmak a lehetõ legközelebbrõl tudnak hatni az emberek jelentõs részére. Ezt az egyedülálló lehetõséget kell kihasználni a társadalmunkban, ahol a kereszténység még ma is érték. Az, hogy a keresztény világból olyan elméletek is napvilágot láttak és bejárták a világot, melyek csak elõsegítették a válság kibontakozását, még egy okot szolgáltatnak a beavatkozásra. Az egyháznak felelõsséget kell vállalnia a történelemben betöltött szerepéért.
   (97) A templomoknak és gyülekezeteknek példát kell mutatnia tulajdonosként,
földmûvesként, építtetõként és szolgálatot teljesítõként is. Így a nevelõi és képzési lehetõségeket kell igénybe venni. Ám a ferences renddel való szimpátia, a környezettudatos csoportok, civil kezdeményezések támogatása, a környezetre odafigyelõ vállalkozók foglalkoztatása és a teremtés istentiszteleteken történõ ünneplése nem nyugtathatja meg a lelkiismeretet. Nem adhatják azt az érzést, hogy keresztyénként ennyit tenni már elegendõ. A templomoknak és egyházi alkalmazottaknak jó példával kell elöljárniuk. Ez megmutatkozhat példának okáért abban, hogy a szolgálati utakhoz nem gépkocsit, hanem a tömegközlekedést veszik igénybe, nem használnak vegyi anyagokat a kertekben és parkokban, energiatakarékos eszközöket használnak az egyházi épületekben, vagy megszervezik a hulladék szelektív gyûjtését, hogy ezáltal lehetõvé váljon annak újrahasznosítása.
   (98) Végsõ soron a templomoknak és a hitközségeknek a különbözõ nézetek közötti közvetítést és kibékítést kell szolgálnia. A hit hírnökeként hozzájárulhat az eszmecserék mélyítéséhez és tárgyilagossá tételéhez, ugyanis a köztudottan komoly tárgyi kérdéseket, mint a nyersanyagok, energia, környezet és népességnövekedés problémái, nem elfogultan, ideológiákat ütköztetve kezeli, nem is legyint rá kétkedõen, rezignáltan, hanem a probléma gyökeréig hatol: Mi legyen a Teremtõnk akaratából az emberbõl és a Földbõl? Ugyanakkor a hit küldetése iránt elkötelezettségük miatt a
templomok kevésbé kell, hogy függjenek a tagjaik, vagy befolyásos támogatóik jóindulatától és engedélyétõl, mint a demokratikus pártok, akik néhány évente, megméretik magukat a választásokon, vagy mint a vállalkozói vagy szakszervezeti érdekképviseletek, amelyeknek bizonyos társadalmi csoportok érdekeit kell képviselni. Az egyháztól ezért várják el, hogy a legszegényebbek és a leggyengébbek védõje legyen: a harmadik világ népeit képviselje, akik nem tömörülnek érdekvédelmi csoportokba. Amilyen közel vannak az egyházhoz a saját országában élõ hívek, legalább annyira közelinek és fontosnak kell lenniük a harmadik világ népeinek is. De a teremtésnek is, amit veszély fenyeget, és az egyháznak kell védelmében a szavát felemelnie. Az egyháznak nem csak kellemes feladata, de még Isten adta kötelessége is érvényesítenie ezt a lehetõségét minden erejével, és tudásával, hogy mindennapok kérdéseinek küzdelmében illõképpen gyõzelemre segítse az emberek igazságát, és teremtett lények saját értékeit. Erre a feladatra a templomok és hitközségek még nincsenek kellõképpen felvértezve. Egyre inkább megértik a feladataikat, de ezentúl ki kell állni bátran, tettre készen az érdekeikért.
   (99) A leglényegesebb, hogy a templomok és hitközségek reményt terjesztenek, és
világossá teszik: nem szabad, hogy az isteni teremtés iránti felelõsségünk elfogadását
apokaliptikus félelmeink bénítsák, sokkal inkább – bízva Isten segítségében – az emberi alkotó erõket kell felfedezni és felszabadítani. A keresztyénség az apostoli hitvallásban így szól: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, Ég és Föld Urában”. Az egész keresztény világ hisz a Teremtõben, aki az Ég és Föld Teremtõje. Õ teremtette
az embert is és a Földet, amely körülveszi. Ezzel a keresztények elismerik Isten igényét a világra, és bíznak az ígéretében, hogy a Teremtõ õrzõje és megváltója a világnak,
és az is marad. Az, aki ebben hisz, elválasztja a teremtést a Teremtõtõl, de törõdésben
egymás mellett hagyja õket. A teremtés múlandó és elpusztítható. A rombolás erõi és
a bûn hatalma veszélyeztetik és fenyegetik õt. Mi, a ma emberei akkor érzékeljük az
ember és a természet veszélyezettségét és elpusztíthatóságát, ha készen állunk a világra önzetlenül tekinteni. Ebbõl a szemszögbõl nézve észrevesszük erkölcsi feladatainkat és kötelességeinket. Ahhoz, hogy el tudjuk látni õket, szükségünk van Isten segítségére. Ezért könyörögjünk a világ fennmaradásáért, és reménykedjünk minden teremtmény megváltásában. A hívõk a zsoltárral együtt vallják: „Az Úré a Föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók. Mert õ vetette meg alapját a tengereken, õ rögzítette a folyókon.” (Zsolt 24,1-2)

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek